2008. október 25., szombat

Gyónás

Homályos erdõben szaladok rémülten,
Iszonyat forgatja tõrét a szívemben,
Sejtelmes árnyak nyújtóznak utánam,
Karmaikkal tépnek rohanásomban.

Mindhiába küzdök világos tisztásra,
Egyre beljebb tévedek a sûrû bozótba,
Erõm elhagy érzem, zokogva lerogyok,
Uram! Uram! - kiáltok - Oly elveszett vagyok!

Mikor már a földön épphogy csak kúszok,
Meglátom a házat, hol egy lámpás pislog,
Fellobban reményem, szárnyat ad énnékem,
Hazaérkeztem, nem kell már rettegnem.

Elõtted térdelek, s a könnyem úgy csorog,
Szívem rengetege egyre csak suhog,
Te szeliden hallgatsz s a szélcsended árad,
Füled meleg örvény, mely kegyesen bíztat.

Míg életem szennyét tölcsére elnyeli,
Piszkos ruhámnak is eltünnek foltjai,
Foszladozó szárnyát láng varrja helyére,
Emlékszem rá, mint asszony a szűlésre.

Szavaid rebbenõ gyémántszitakötõk,
Szárnyaik szórják a csillámpor felhõt,
Hintik a sûrûben világosságod,
Szakad a sötétség, mint a megszûnt átok.

Ragyogó hajnalon megnyílik a vadon,
Gyümölcsösben játszva, lélegzek szabadon,
Ott állsz egy fa alatt, hófehér köntösben,
Te vagy a kertész, ki kulcsot tart kezében.