Hivogató szavadra sasszárnyra kelek,
Játszva körözök, magassan ívelek,
Felhőket borzolva könnyedén lebegek.
Selymes zöld mezők, oly messze lent vagytok,
Lankás domboldalak mögöttem maradtok,
Csodás-félelmetes magas röpülésem,
Furcsán keveredő öröm és félelem.
Amint a rettegés csudámat fojtja,
Lassan szintet veszít hitem szárnyalása,
Hiába próbálok magassan röpülni,
Nincsen már erőm újra emelkedni.
Eleggé küzdök inamszakadtából,
Feszítem hátam s karom a javából,
Csakis leheleted, ami felemelhet,
Segítő kegyelmed adhat erőssséget.
Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Elhagyja a rettegés s a félelem szívemet,
Akkor se néznék vissza, le a földre,
Ha fehérre festené a tejútnak föle.
Nem gondolok többé már a földi gondra,
Nem tekintek többé életre s világra,
Csak fölfelé nézek, egyedül csak Terád,
Vágyódva célzom meg szent trónod jobbját.
P.
VálaszTörlés