Vágni lehetne, kopog,
Rátehetnéd a kabátod.
Benne árnyak botladoznak,
Folyvást rosszban sántikálnak,
Egymás szívében vájkálnak.
Zavarodva düllöngélnek, hadonásznak,
Hangtalanul, szájatlanul ordibálnak,
Szemek nélkül könnyet ontnak.
De a kripta barlangjából,
Mint egy kisgyermek álmából,
Szagos istállóból, világosság támad.
Piciny mécses lángra lobban,
S az árnyak megdermednek.
A csodára merednek.
Betlehemes krumplihélyból,
Koldusétel maradékból,
Éhes gyomor fájdalmából.
Sántikálva közelednek,
Nehéz szívek, beteg fejek,
Tágra nyitott sötétségek.
S míg bámulnak ott körbeállva,
Csodás fénytől arcot öltnek,
Összefogják kezeiket.
Világosság benned, örülj hát,
Laktasd jól a föld porát.
A fal is egyen szalonnát.
