Ájult fiát csókolja kicserepzett ajka,
Libegő délibáb gyászfátyolt lebegtet,
Dühöngő testvér bosszútőrt dédelget.
Omlik a szívem, ha az ablakon kinézek,
Tépik fájó keblem, ha közéjük lépek,
Torkomat szorítja tüzes szomjúságuk,
Atyámat szólitja zabolátlan szájuk.
Két testvér tombol a köves utcákon,
Igéret és áldás tucatnyi magjukon,
Jármaik ledobva egymásnak rontanak,
Öldöklő dühvel vértócsát taposnak.
Nem nézik a törzset melynek hajtásai,
Akinek adattak atyák áldásai,
Zúduló kövekkel csókolgatják egymást,
Úsztatnak folyókon gyülölködő váltást.
Rimánkodnak folyvást homlokot hajtva,
Nem vésik fejükbe, teszik ősi falba,
Eleget hajlongnak a reggeli napnak,
Vallják a gazdát, kiről mit sem tudnak.
Égő, olthatatlan kemencében lángok,
Borítják a várost sikoltózó foltok,
Emésztő hévben rettenetes szomjuk,
Nem enyhülhet, míg áldás nélkül ajkuk.
P.
VálaszTörlés