Ájult fiát csókolja kicserepzett ajka,
Libegő délibáb gyászfátyolt lebegtet,
Dühöngő testvér bosszútőrt dédelget.
Omlik a szívem, ha az ablakon kinézek,
Tépik fájó keblem, ha közéjük lépek,
Torkomat szorítja tüzes szomjúságuk,
Atyámat szólitja zabolátlan szájuk.
Két testvér tombol a köves utcákon,
Igéret s áldás tucatnyi magjukon,
Jármaik ledobva egymásnak rontnak,
Öldöklő dühvel vértócsát taposnak.
Nem nézik a törzset melynek hajtásai,
Akinek adattak az atyák áldásai,
Zúduló kövekkel csókolják egymást,
Úsztatnak folyókon gyűlölet váltást.
Rimánkodnak folyvást homlokot hajtva,
Nem vésik fejükbe, teszik ősi falba,
Eleget hajlongtak a keleti napnak,
Vallják a gazdát, kiről mit se tudnak.
Égő-olthatatlan kemencében lángok,
Borítják a várost sikoltó foltok,
Emésztő hévben rettentő a szomjuk,
Nem enyhülhet meg áldás nélkül ajkuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése