Koldusként

Velem vagy mindenhol, mindenkor,
Igámat emeled, ki tudja hányszor,
Láttod, elveszve, egyre csak kódorgok,
Sötét, sűrű ködben fáradtan kóválygok.

Céda gondolatom nem szegült nyomodba,
Oktalanul futtam ki a nagyvilágba,
Sosem hittem volna ezt magamról,
Senki sem mesélt a tékozló fiúról.

Álom vagy valóság, magamba fordulva,
Szívem lángok közt, készül lemondásra,
Olvasztott ólom bűzös fekélyt perzsel,
Megégve, kínokban, tisztulva jövök fel.

Nem láttam, mikor nyújtottad a kezed,
Zavaros vizeken ismertem meg neved,
Sűlyedtem a mélybe, süppedő mocsárba,
Rád gondolva csúsztam latyak ingoványba.

Zokogva kínlódtam az űrt betölteni,
Torkon csurgó könnyel szomjúságot sírni,
Kongó üres szívvel jó felé fordultam,
Ösztönöm feléd vitt, de semmit sem láttam.

Velem voltál, mikor messze tekintettem,
Eszembe bízva csak magamban hittem,
Téged valahogy mindig odébb tettelek,
Szívemben komolyan sohase vettelek.

Mivel a kezedet nem fogtam szorosan,
Gyakran megbotlottam, s a pénzemet elszórtam,
Intő ujjad ekkor szigorúan dorgált,
Nem folyt még könny, mely valaha úgy fájt.

De ekkor még Tőled nagyon messze járva,
Lassan elindultam, koldusbotra jutva,
Akkor sem volt egyenes még a lábam nyoma,
Kóborlásom mentén csalogatók szava.

Oly fáradt vagyok, erőm is elhagyott,
Rongyos társ mellettem, az útra lerogyott,
Érte kiáltok ma, magam elfeledve,
Hinné-e a koldus, hogy ezért van szeretve.