Vágni lehetne, kopog,
Ráakaszthatnád kabátod.
Árnyak benne botladoznak,
Folyvást rosszban sántikálnak,
Egymás szívében vájkálnak.
Zavarodva düllöngélnek, hadonásznak,
Hangtalanul, szájatlanul ordibálnak,
Szemek nélkül könnyet ontnak.
Mintegy kopár barlangból,
Mint egy kisgyermek álmából,
Szagos istállóból, világosság támad.
Piciny mécses lángra lobban,
És az árnyak megdermednek.
E csodára rámerednek.
Betlehemes krumplihéjból,
Koldusétel maradékból,
Éhes gyomor fájdalmából.
Sántikálva közelednek,
Nehéz szívek, beteg fejek,
Tágra nyitott sötétségek.
S míg bámulnak körbeállva,
Csodás fénytől arcot öltnek,
Összefogják kezeiket.
Világosság támadt benned, örülj hát,
Laktasd jól a föld porát.
A fal is egyen szalonnát.
