2008. február 6., szerda

A te arcod

Óh, a Te arcod
Olyan csodálatos...
Lélegzetem eláll,
A szívem is megáll,
Lelkem megrendül,
Mint ház a földrengésben,
Szorul,
Mint szõlõ a présben.

Óh, a Te arcod,
Olyan fenséges...
Éjszakában világít,
Sötét éjben erõsít,
Ragyogását látva,
Lelkem lángra lobban,
Mosolyod sejtve,
Szívem gyorsat dobban.

Óh, a Te arcod,
Olyan tisztaságos...
Ajkam kõvé dermed,
Szavam belém reked,
Csak egy igazság
Buggyan ki belõlem,
Bűnös vagyok Uram,
Kérlek, távozz tõlem!

Óh, a Te arcod,
Színarany mécses...
Mindent megvilágít,
Minden bajtól szabadít,
Bárcsak itt állhatnék,
Mindig arcod elõtt,
Bárcsak ne rejtõznék,
Fügebokrok között.


A tücsök

Nyárba öltözött a mezõ,
S a tücsök vígan ceterál,
Arra jár a szorgos hangya,
Morgolódva fejet csóvál.

Dolgozz tücsök! Dolgozz!
Mert eltelik a nyár,
Hideg télnek idején,
A lustának mag nem jár.

De a tücsök egyre csak
Énekel meg hegedál,
Örömhírrõl kornyikál,
Egy más országról fabulál.

A hangya pedig egész nyáron
Gyüjtögetett magának,
Ejj, de esztelen e tücsök,
Mondogatta fûnek-fának.

De a tücsök nem törõdött,
Egész nyáron muzsikált,
Hamar õsz jött a fejére,
Míg megtérésérõl vincorált.

Mikor a tél beköszöne,
Megpihent a dolgos hangya,
Tele van az éléstára,
Nem korog a vékony gyomra.

Na, most gyere prücsök tücsök,
Most muzsikálj az ajtómnál,
Most mutasd meg tél idején,
Meleg nyárban miben bíztál.

De a tücsök biza nem jön,
Csak a fagyos szél fütyül,
Hangya, hangya, sokra vitted,
De a kamrád majd kiürül.

Tücsök barát nálam telel,
Hol a kamra nem ürül ki,
Télen elnyeri életét,
Aki nyáron elveszíti.


Hello hello Xénia

Hello hello Xénia,
Te divatos dáma, díva,
Platinaszõke hajad,
Palik dőlnek utánad,
Megy az üzlet, karrier,
Óramárkád Cartier,
Partnered mind menedzser,
Szenátor, meg egyéb gájner.
Ajkaidon ezüst rúzs,
Otthonod a Moulen Rouge,
Taxid rég csak limuzin,
Reggel pénz az éjjelin.

Hello hello Xénia,
Ébredj fel te alvó baba,
Nem sejted, hogy általában
Bűzlik valami Dániában,
Hogy e bazi csillogás,
Jövés-menés, mulatás,
Csupa hamis mûanyag,
Értéktelen vacak, kacat,
Reklámtenger Las Vegasban,
Út vége a szakadékban,
Ott viszhangzik lezuhanva,
A végzet iszony sikolya.

Hello hello Xénia,
Jó, hogy megálltál egy szóra,
Ha belefáradsz mindezekbe,
Jusson egyszer majd eszedbe,
Hogy valaki szólt már néked,
Halkan megintett már téged.
Emlékezz a kedves szóra,
Megértõ, ölelõ karra,
Hirdette, hogy van egy ösvény,
Ahol nincs veszélyes örvény,
Hanem egy magasba nyúló,
Fenségesen szép tornádó.

Ha eljön majd a pillanat,
Hogy megútálod ruhádat,
Kinõtt hajad sírva téped,
Falhoz vágod legszebb képed,
Ha pompás sminked elkenõdött,
Arcod könnyes lett és gyűrött,
Tudjad, hogy Õ szépre hívott,
Hisz kezdettõl terád vágyott.

Ha eljön majd a pillanat,
Hogy megútálod dolgaidat,
Élted álma roncstelep,
Minden útad sárba vezet,
Bankszámlád pirosban rég,
Bõrfoteled villamossszék,
Tudjad, hogy Õ győzni hívott,
Hisz teérted harcot vívott.

Ha eljön majd a pillanat,
Hogy megútálod magadat,
Szívedet már rég nem érted,
Harcaidban sokat vérzett,
Bensõd nyögő romhalmaz,
Mindenütt csak bogáncs, gaz,
Tudjad, hogy Õ szentnek hívott,
Hisz Ő téged kiválasztott.


Fogjuk meg s vigyétek

Rosszul aludtam,
Rémálom éjszaka,
Kábán, bambán bámulok,
Meg se mozdulnék.
De fel kellene kelni...
Fel kell kelni!

Gyomorideg hasít
Tõrként ágyékomig,
A tegnap, a holnap,
Az elmúlt évek,
S ami még jön...
A kimondott szavak,
Az elmúlasztott igéretek,
Helyt fogok állni?
Lehet azt tudni?...

Egy vigasztaló szó,
Egy vers, vagy egy fohász,
Melengeti szívem,
De nem hordoz,
Terhem nem könnyíti.
Csak egy megoldás van,
Meg kell ragadni...

Megragadni?
Vagy csak belekapaszkodni...
Ki tudná megmondani,
Hogy én-e vagy Õ.
Játszom a cireneit,
Holott csimpaszkodó
Potyaútas vagyok.
Fogjuk meg, s vigyétek...
Vigyed Uram, vigyed,
Hisz oly gyenge vagyok.


A menyasszony

Íme a menyasszony,
Elbűvöl szépsége,
Hamvas bõre, arca,
Bársony tekintete,
Kecses a járása,
Szökkenõ õzike,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony szépsége.

Íme a menyasszony,
Hófehér a ruhája,
Dagadó habként
Hullámzik uszálya,
Lehelet fátyla
Ködként száll utána,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony ruhája.

Íme a menyasszony,
Csillog az ékszere,
Keblén és arcán,
Sziporkázik fénye,
Brilliáns karkötõ
Korona a disze,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony ékszere.

Íme a menyasszony,
A Võlegényt várja,
Mint álmában, a karján,
Megy a kápolnába,
E nap egybekelnek,
Örök házasságra,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony álma.

Íme a menyasszony,
Lebeg örömében,
Párja oldalán
Virágszirom özönben,
Sorfal közt közeleg,
Ünneplõk serege,
Óh, míly csodálatos
Az Úrhölgynek öröme.




Meddig lesz még képmutatás

Meddig lesz még ilyen koszos
Szívem csorbult kandalója?
Csempéje csak alig langyos,
Ahogy pislákol a lángja.

Mikor vetem meg a lelkem,
Akarva szívem kitépni,
Meggyűlölve bensőm, énem,
Mindent, mindent kidobálni?

Meddig lesz még kárörvendés,
Míg oktalant vigasztalok?
Önmagam vélt magassából,
Gyönge fölött páváskodok.

Mikor mutataja az arcom
Híven bensõ festményemet?
Kenje végre már az ajkam,
Azt a mázt mit kevergetek.

Meddig lesz a parancsolat
Mutogatott megtartása?
Könyvelés meg értékelés,
Nagy jutalmak elvárása.

Hozok-e majd száz gyümölcsöt,
Rest szolgának tartva magam?
Hátsó sorban meghúzódva,
Nem számolva mit arattam.

Mindez valóság is lehet,
Hogyha korsóban az olaj,
Kandalómnak tüze égne,
Húzása nem lenne sóhaj.

Erõs lángja duruzsolna,
Tudnám honnan kapta hevét,
Mindenek Világossága
Te adod melegét, fényét.


Csak a Tiéd

Tisztíts Uram a gonosztól,
Az élet minden zajától,
A világ kevélységétõl,
Minden hamis bölcsességtõl.

Tedd a szívem értõvé,
Tisztává és egyszerüvé,
Fogadhassam be a csodát,
Szentlelkednek ajándékát.

Add meg Uram nekem,
Hogy a szemem Tiéd legyen,
Csodás dolgaidat lássam,
Értelmemmel fel is fogjam.

Add meg Uram nekem,
Hogy a szájam Tiéd legyen,
Mindenkor hirdethesselek,
Szüntelenül dicsérjelek.

Add meg Uram nekem,
Hogy a fülem Tiéd legyen,
Halljam suttogó hívásod,
Veled élve minden napot.

Add meg Uram nekem,
Hogy a lelkem Tiéd legyen,
Ne éljek már önmagamnak,
Csakis Téged szolgáljalak.

Téged dicsõítsen lényem,
Kegyelmedet adtad nékem,
Irgalamat találtam nálad,
Én nyomorúlt és elszáradt.

Nem veted meg a venyigét,
Haszontalan üszkös, gyengét,
Uram, miként áldozhatok?
Megcselekszem akaratod!


Van egy név

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Melyrõl lemondani nem lehet,
Még akkor sem,
Ha a tévét kikapcsolják,
Mert ütött az alvás órája,
Még akkor sem,
Ha a mûsornak vége,
Mert vetve a nyugalom ágya.

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Melyet mindig áldani kell,
Még akkor is,
Ha tűzben sistereg a szív,
Mert ütött a tisztulás órája,
Még akkor is,
Ha fogak vicsorognak,
Mert eljött a számadás napja.

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Mely minden sebre jó,
Mely mindig vigasztaló,
Ha semmid sincsen gazdaggá tesz,
Hontalant is gazdává tesz,
Éhezõnek enni ad,
Szomjúzónak inni ad,
Fáradt lábat erõsíti,
Csüggedt fejet felemeli,
Oly dicsõséges név,
Mely minden könnyet letöröl,
Mindent panaszt eltöröl.

Ha leheleted érzem

Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Hivogató szóra, sasszárnyra kelek,
Játszadozva körözök, magasban ívelek,
Felhõket borzolva, könnyedén lebegek.

Zöldpaplanos mezõk, oly messze lent vagytok,
Lankás domboldalak, mögöttem maradtok,
Csodás-félelmetes tárulkozó röptöm,
Furcsán keveredik félelem meg öröm.

Amint a rettegés örömöm elfolytja,
Lassan szintet veszít hitem suhanása,
Hiába próbálok magasba szárnyalni,
Nincsen már erõm visszaemelkedni.

Eléggé küszködök inamszakadtából,
Feszítem a hátam, s karom a javából,
Csak a leheleted, ami felemelhet,
Csak kegyelmed adhat felsegítõ szelet.

Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Elhagyja a rettegés, félelem szívemet,
Akkor se néznék vissza a földre,
Ha fehérre festene a Tejútnak föle.

Nem gondolok többé földi gondra, bajra,
Nem tekintek többé életre, világra,
Csak fölfelé nézek, egyedül Terád,
Vágyodva célzom trónodnak jobbját.




Add, hogy szolgád lehessek

Ha a kemencébõl kiragadtál,
S a rettegésből feloldoztál,
A kételyekből kitalálok,
S szerelmedbe kapaszkodok.

Akkor add, hogy szolgád legyek,
Ott, melletted tegyek-vegyek,
Veled gyûjtsek, takarjak,
Többé sose tékozoljak.

Ha megadod, hogy munkálkodjak,
Segíts, föl ne fuvalkodjak,
Nehogy magam magasztaljam,
Dicsőséged meg ne lopjam.

Taníts hogy, ne ragaszkodjak,
Semmibe se kapaszkodjak,
Sehol be ne rendezkedjek,
Életrõl megfeledkezzek.

Szabad legyen céda szívem,
Fürgén szárnyaljon a lelkem,
Rabod legyen teljes lényem,
Beléd oltva legyen mélyen.

Ha a szeretetben maradtam,
Pályámat jól megfutottam,
A hitet akkor megtartottam,
Végig ébren virrasztottam.

Add, hogy mindent mögém dobjak,
Magaménak ne gondoljak,
Tartsam magam rest szolgának,
Mindenki közt utolsónak.




Milyen a szív

Milyen a szív,
A gondolat hajléka?
Milyen a szobája,
Kincseknek tárháza?
Mihez hasonló az,
Ékes épitményhez?
Vagy talán inkább
Szennyes árnyékszékhez?...

Milyen a gondolat,
A szív újszülöttje?
Milyen a párája,
Mit gõzölög földje?
Mihez hasonló az,
Cédrusfa illathoz?
Vagy talán inkább
Latyakos mocsárhoz?...

Hogyan lesz a szív
Nemes ólomkristály,
És annak szobája
Becses gyémánttartály?
Miként tör fel benne
Bugyogó forrásvíz,
Hogy lehet a kelyhe
Oltárhoz méltó dísz?

Hogyan lesz belõle
Ragyogó palota,
Smaragdtól, gyémánttól,
Sziporkázó fala?
Miként lobban benne,
Ezer fáklya fénye,
Hogy vakítón ragyogjon
Csodás szövétneke?

Tekints a szívemre,
Lásd nyomorúságát,
Ne vesd meg Uram
Tisztátlanságát,
Illesd kegyelemeddel,
Te vagy a Gyógyító,
Kérlek szabadits meg,
Neved Szabaditó.



2008. február 5., kedd

Meggyûlölöm mindenemet

Meggyûlölöm mindenemet,
S vele együtt a lelkemet,
Nagyravágyó önzésemet,
Biztosított életemet.

Lerombolom minden vágyam,
Homokpartra emelt házam,
Megtagadom büszke tettem,
Összehordott hamis kincsem.

Barhogyan áll, elvetem,
Csupa kártyavárnak nézem,
Bűnbánatom vihara,
Döntsön mindent halomba.

Bizony akkor nem kell látnom,
Könnyes szemmel majd sajnálom,
Hogyan dõl majd rakásba,
Az Igazság szavára.

És ha egyszer újrakezdem,
Házam sziklára építem,
Falán nem lesz repedés,
Ép lesz rajta minden festés.

S ha erőm nem lesz hozzá elég,
Jól tudom, hogy nincs tehetség,
Nem rogyok le reményt vesztve,
Nincs a beteg elfeledve.

Lesz majd torony, erõs kőfal,
Gyönyörködök Gaudival,
Ujjongok majd zivatarban,
Megpróbáló áradatban.



Rossz tanítvány

Jegyzeteim hiányosak,
Rég nem jártam kurzusokra,
Holnapután jön a vizsga,
Azt se tudom mi a téma.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentõl halovány...

Lapok között keresgélek,
Nyálazom a fejléceket,
Valahogy csak fekészülök,
Bízakodok, reménykedek.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentõl halovány...

Folyosón egy diákszoba,
Csúfolódó rendetlenség,
Vetetlen ágy, gyûrött pokróc,
Asztalfõnél ûl a restség.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentõl halovány...

Lemaradás rettegése,
Jaj, hasít a gyomromba,
Elõttem mind jó tanulók,
Miképp állhatnék a sorba.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentõl halovány...

Hogyan legyek jó tanítvány,
Kinek rendes a ruhája,
Tiszta szeme, fésült haja,
Rendületlen a bizalma?
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentõl halovány...

Te vagy egyedül Tanítóm,
Oly sok mindent kell pótoljak,
Segíts feldúlt szivemben,
Veled mindent rendbe rakjak.
Jó tanítvány, jó tanítvány,
Arca többé nem halovány...


Vedd el gyávaságom

Nem élet-halál kérdése ez,
Lám, az ûgy csak mindennapi,
Miért kell akkor így rettegni,
Mint falevél úgy remegni?

Feszûlt szívem, csak úgy szorong,
Kicsavart a gyomrom is már,
Zsibongnak az idegszálak
Míg a lélek tettre vár.

Társként bíztat bent a szándék,
Tervek forognak szívemben,
Így meg úgy, szájadon fék,
Helyt állsz majd a küzdelemben.

Tenyerem izzad titokban,
Gyötrõdésnek sok gyöngyszeme,
Akaratom elgáncsolja
A pillanat ravasz csele.

Hogyan ûzzem ki szívembõl
A gyötrõdést, az aggodalmat?
Cselekednék szeretettel,
Belét vetve bizodalmat.

Vedd el Uram gyávaságom,
Gyötrõdésem Neked adom,
Bízakodva mondom akkor:
Hív beszédet van már a számon...


Bogáncsok

Magot szórtál kedvesen,
Bogáncs lepte vetésem,
Nem hozza meg gyümölcsét,
Elfojtotta termését.

Miképp tisztíthatnám meg?
Segíts, gyomlálj! Úgy kérlek!
Hogyan dobjam el a terhem,
Gondjaimat, s a keservem?

Magamtól én mit tehetek?
Nem én szántok, nem én vetek.
Talán, hogyha tudnék sírni,
Hajtást bírnék fakasztatni.


A nyelv

Lehet gyilkos tőr,
Mellyel hátba döfnek,
Vagy kétélû kard,
Mellyel igazságot tesznek,
Ficánkoló csikó,
Mely mindenkit megrug,
Patak csobogása,
Mely nyugtatóan zúg.

Lehet féktelen bûn,
Mély gödröket ásva,
Lehet pásztor botja
Mely a balgát óvja,
Vagy csaholó kutya
Mely inadba mar,
Angyali mosoly,
Mely megnyugtat hamar.

Lehet cédrusillat
Lelket lebegtető,
Lehet bomló tetem
Gyomrot émelyitő,
Csepegő sárga méz,
Tejben olvadozva,
Zöld viperaméreg
Vérben felszívódva.

Irgalmazz hát Uram,
Nyelvem zabolázzam,
Torlódó szavaim
Mindig féken tartsam,
Ajkam hogyha nyítom,
Csupa áldást szórjon,
Leheletemmel is
Szeretetet áradjon.


Kunyhó

Orditó fenevad kunyhóm ostromolja,
Vérengzõ medve ajtaját szaggatja,
Rettegve vágódom arcal a földre,
Remegve lapulok magamat rejtve.

A résen kilesve, csudámra látom,
Kisdedek játsznak odakint a páston,
Űgyet sem vetnek az üvöltõ vadra,
Erejét szemlélve kacagnak rajta.

Recseg és ropog, inog a kunyhó,
Ádáz rombolónak ugyan meddig gátló?
Jaj szegény fejemnek, hogyha beszakítja,
Darabokra szaggat, csak kerüljek mancsába.

Jön sok háborgás oktalan szívemre,
Szaggató dûh és gyûlölet keblemre,
Beszakítja ajtaját, mint a téli vihar,
Elfújja a mécsest, kioltja azt hamar.

Miként szilárditsam kunyhóm bejáratát,
Hogyan erõsítsem szakadó deszkáját,
Bûnbánat legyen rá erõs vasboritó,
Megbocsátás pedig acél torlaszoló.

Mert fizetetlen számlák óriási rakása,
Tornyosúl mögöttem, tonnás a nyomása,
Mihez kezdek majd, hogyha felkönyveled,
Mi lesz a lelkemmel, hogyha számonkéred.


Milyen jó vagy

Ha megfoghatná piciny elmém,
Milyen nagy a Te jóságod,
Szívem tüstént elpattanna,
Nem bírván a boldogságot.

Mennyi szépet teremtettél,
Milyen csodálatos mûved,
Mindezt csupán értünk tetted,
Kiárasztva szereteted.

Néz az ember fel az égre,
Hitetlenül, üres szemmel,
Nem érti, hogy csupán érte
Melegít a Nap fényével.

Nem hiszi, hogy minden csillag,
Õrá kacsint le az égbõl,
És a Hold is csupán érte,
Mosolyog a sötétségbõl.

Minden, ami csúszik-mászik,
Szárazon és tenger mélyén,
Mindez értünk nõ és nyüzsög,
Kezdettõl igen jó lévén.

S ha már mindent megrontottunk,
Magunkat is elveszítve,
Értünk adod önmagadat,
Minden bûnt válladra véve.

Ha megfoghatná piciny elmém,
Milyen nagy a Te jóságod,
Zsákbol raknám palástomat,
S hamúból a koronámat.


2008. február 4., hétfő

Micsoda gyõzelem

Megmentettél egykor áldozatoddal,
Megtartasz ma minket nagy hatalmaddal,
Ha vihar és szélvész dúl, nem vagy Te benne,
Simogató szellõn jön igéd csatát nyerve.

Nem törik a fenyõ recsegve derékba,
Sem sudár jegenye földbõl kicsavarva,
A megrepedt nádszál már alig tartja magát,
Gyõzelmet aratsz, de nem roppantod szárát.

A pislákoló lángnak fátyla meg se lebben,
Pihe sóhalyodtól csücske se rebben,
Vigyázva hordod a hunyorgó mécsest,
Míg talpad alá gyûröd minden ellenséged.

Bizony odakerül minden engedetlen,
Ámulnak majd akkor a nagy dicsõségen,
Kövér sejemréten fogunk majd legelni,
Pásztorunk körûl vigan ugrándozni.



Thomas

Thomas, Thomas Ezugwu,
My dearest friend,
From the bottom of my heart,
My love for you I send.

Kézfogásod melegsége,
Szívemet felélesztette,
Csendes óceánként fénylett,
Tekinteted lágy békéje.

Your smile was so astonishing,
When you said filled with faith,
God is my assuarance,
You know, I should be ashamed.

Lusta elmém mit elképzelt,
Szorgos kézzel megalkottad,
Mit gazdagon átugrottam,
Te szegényen felkaroltad.

You allways glared in my eyes,
Like an obidient lamb,
I strongly hope, I'll meat you,
On Abraham `s promised land.

Thomas, Thomas Ezugwu,
Most jobban megbecsülnélek,
Színes arcod mosolyánál
Szebben semmi nem fénylett.


Kisértés

Édes-irtózatos, ködös-buja érzés,
Parázna villanás, alantas gerjedés,
Kígyózó liánként megpróbál átfonni,
Bûn mocsarának mélyére rántani.

Borzalom, förtelem, s utálat sodrása,
Alávaló mélység gyilkos fortyogása,
Sárga irigységgel utánam kaptok,
Halálnak gödrébe majdhogy lerángattok.

Esztelen, hasztalan, balga tátogtatás,
Féktelen kirobbant súlyos kárhoztatás,
Ravasz támadással lelkem bomlasszátok,
Boldogságtól, örömtõl, békétõl elzártok.

Önzésnek bilincse, világ szeretete,
Lustaság, kényelem érzéketlensége,
Burokba zártok, rest bénaságba,
Szeretet mellettem, de nem nyúlok utána.

Én Uram, Királyom, szerelmes Jézusom,
Édes Üdvözitõm, hatalmas Megváltóm,
Tanitóm, Mesterem, Doktorom vagy nékem,
Hozzád esedezem, s megmentesz, hiszem.

Pajzsod alá vonsz ádáz zivatarban,
Palástoddal fedezel szélben és viharban,
Erõvel ragadsz ki a szorongattatásból,
Kegyesen megmentesz az oroszlán szájából.

Megmosod szívem sok régi bûnbõl,
Ragyog a lelkem Véred erejétõl,
Gyógyítod kegyesen minden betegségébõl,
Dalt zengek naponta szeretetedrõl.




Kis púpos

A leghátsó sorban, a moziteremben,
Kis púpos üldögél fekete öltönyben,
Fején fehér mirtusz, menyasszonyi fátyol,
Oktalan társaság kacagva gúnyol.

Óh, mily balgák vagytok, nem is sejtitek,
Különben tisztelettel öveznétek,
Mert ha menyasszonyi voltát megértenétek,
Ki a Võlegénye, nem is kérdeznétek.

Mert egy gyerek is tudja, egybõl rávágja,
Ki az a Võlegény, kire szívét bízhatja,
Bizony nem más Õ, mint a Názáreti Jézus,
Benne reménykedik, bûnös, beteg, koldus.

Láttam sok menyasszonyt vérpiros pamlagon,
Menyegzõre mentek, mint egy karneválon,
Láttam az Örök párt sorfal közt vonulni,
Kedvem lett nekem is virágot szórni.

Ne búsulj te púpos, hiszek én neked,
Nem felejtlek el, s most már mindent értek,
Könnyen meglehet, hogy már férjhezmentél,
Jó lenne, ha uradnál, értem esedeznél.

Én is féltve õrzöm titkos jegyességem,
Senki sem tudja, hogy lángol szívem,
Legbensõ szobámban jegygyûrûm csodálom,
Ahol tartogatom tartalék olajom.




Segíts szeretni

Atyám segíts szeretni,
Te gondot viselsz rám,
Jézus segíts szeretni,
Szenvedél keresztfán,
Lélek segíts szeretni,
Vezetsz engem vigasztalva,
Uram segíts szeretni,
Mindenenet veszni hagyva.

Segíts szeretni családom,
De ne annyira, mint Tégedet,
Segíts szeretni barátom,
Nem sajnálva életemet.

Segíts szeretni a szegényt,
Megszegve a kenyeremet,
Segíts szeretni beteget,
Átvirasztva az éjjelemet.

Segíts szeretni a balgát,
Ne menjen az idegeimre,
Segíts szeretni a fukart,
Ne utáljam meg örökre.

Segíts szeretni gazdagot,
Ne fordítsak neki hátat,
Segíts szeretni a szajhát,
Megmutatva jóságodat.

Segíts szeretni a tolvajt,
Újbol neki ajtót nyítni,
Segíts szeretni a korhelyt,
Enyhüléshez vizet adni.

Segíts szeretni haragost,
Megértéssel békítgetni,
Segíts szeretni a kevélyt,
Igazsággal ébresztgetni.

Segíts szeretni üldözõt,
Megbocsájtó irgalommal,
Segíts szeretni a gyilkost,
Fogadni õt kitárt karral.


Nem látok

Tudom, tudom édes Jézus,
Se nem látok, se nem hallok,
Hiába is terelsz engem,
Mint az ökör olyan vagyok.

Bárhogyan is hajtasz engem,
Kerítesz csipõs ostorral,
Nem látom ha vízzel kínálsz,
Elfordulok merev nyakkal.

Mindhiába figyelmeztetsz
Taszigálsz a pásztorbottal,
Sötét vermet meg nem látom,
Beleesek fényes nappal.

Tudom, tudom édes Jézus,
Vak vagyok én, alig látok,
Minden sûrû ködbe borult,
És én körbe-körbe járok.

De remény van az én szívemben,
Ígéreted felserkenti,
Mert a vakok látni fognak,
Nem hagyod õket elveszni.

Megújítom szándékomat,
Keresem a keskeny útat,
Lehetséges, hiszek benne,
Igaz néked minden szavad.


Látám

Látám a tengert, hallám morajlását,
Temérdek népeknek nyüzsgését-mozgását,
Hömpölygésük, morajuk, dicsõséged zúgja,
Sodródó tömegük hatalmadat zsongja.

Látám a hegyet, felhõtépõ csúcsát,
Hatalmas királyok zengzetes tanácsát,
Bizonyságtételed mindefölött ragyog,
Törtetõ üstökük talpad alá nyomod.

Láttam a zöld mezõt virágba borulva,
Szeretõ szívcsokrok mennyei mámorba,
Közöttük trillázik örömódád dala,
A Te közelséged mindenkinek vágya.

Láttam búzátáblát aranyba öltözve,
Jógazda kezeket takarva a csűrbe,
Ügyes szorgossággal örök terved végzik,
Begyűjtöd a termést, az utolsó szálig.

Láttam a várost, sürgés-forgásával,
Bensõ falait, rengeteg szobával,
Minden utcasarok szereteted jelzi,
Az utolsó kõ is, kegyelmedet méri.

Láttam az embert, minden nyomorában,
Magamat gyûlölve, ködben és homályban,
Mocsárban kúsztam, remegve másztam,
Benned bizakodva, Tehozzád rohantam.

Minden mit megláttam, nevedet dicséri,
Atyai jóságod oly híven hirdeti,
Nagybetükkel van mindenbe vésve,
De sehogy sem ötlik vaksi szemeinkbe.


Hirdetem kegyelmed

Én Uram, én Istenem, dicséret és hála,
Áradjon szívembõl szerte a világba,
Kiragadtál engem a holtak országából,
Kiemeltél engem a Seol legaljáról.

Zavaros örvényében tuskóként lebegtem,
Útálattal telve, fulladva vergõdtem,
Bomladozó hullák pincéje iszonyat,
Lassú nyüzsgésükben sejthetõ kárhozat.

Bizony én ott voltam, a holtak országában,
Sárgás szennylépatak sötét barlangjában,
Zöldes, rohadt arcok, sorjában vonultak,
Vezérük szavára szótlan masiroztak.

Én Uram, én Istenem, hírdetem jóságod,
Ajkam rebegése járja be a világot,
Mert kivontál engem a Gyehenna tüzébõl,
Irgalmasan kihúztál a romlás legmélyérõl.

Láttam a korháznak leghátsó osztályát,
Hol az intenziv terápia felhagyja munkáját,
Ott felszabdalt testférgek dobatnak egymásra,
Rakásban bûzlenek örök borzadásra.

Valahol térdeltem egy tömeg sírgödörben,
S míg hullott rám a föld, imádság szívemben,
A Miatyánk pergett. Meddig, vajon meddig?
Tán míg a holtak is emlékük elvesztik?...

Én Uram, én Istenem, ó édes Jézusom,
Drága Üdvözitõm, hatalmas Megváltóm,
Kegyelmed megmentett, maradj is énvelem,
Egyszer mond nekem is: Te vagy a kedvesem.


2008. február 2., szombat

Így volt

Tudod, a Hegyi beszédedért
Szerettem én Beléd,
Borsódzott a hátam,
S a szívem szegült Melléd.

Lelekes baka voltam,
Ki nem állt be a csapatodba,
S mintha elfelejtettelek volna,
De nem mondtam le Rólad soha.

Ott pihentél valahol,
Szívem mélyen, legalján,
Tudtam, hogy még egyszer majd,
Sírok Téged hallgatván.

Újra Téged hallgattalak,
Forrón hulló könnyek között,
Sokáig csak beszéltem,
De nem volt tett a szavak mögött.

S úgy lett, ahogy jóelõre
Megmondtad, hogy jól figyeljek,
Vihar tombolt, dúlt ellenem,
S a lelki házak romba dõltek.

Újra kezdtünk építeni,
Kemény szikla kõalapra,
Oly nehezen emelkedik
Kemény falnak minden sora.

Bajból-bajba bukdácsoltam,
Vakon törtetve elõre,
Gáncsok között botladozva,
Zuhantam sok mély verembe.

De Te mindig velem voltál,
Nem hagytál el engem soha,
Szemem egyre nyitogattad,
Tépted a hályogot róla.

Amikor majd elém toppansz,
Légy irgalmas hozzám kérlek,
Ne szégyenits útaimért,
Fátyol fedezze azt végleg.

Lehet, hogy nem minden volt így,
De ez  az, ami elém lebbent,
Hamar papírra vetettem,
Míg a galamb el nem rebbent.




Vágy

Parancsaid aranykelyhét
Tetteimmel teletöltsem,
Áldott igéd drágakövét
Útjaimon mind elnyerjem.

Esküvõi fényképemet,
Gyémánt, rubin keretezze,
Két kezemmel ékesitsem,
Akaratod teljesítve.

Házam falait emeljem
Bazaltból és márványból,
Gaudiként erõsitsem
Homlokzatát kõsziklából.

Nagyobb legyen az egy háznál,
Legyen több egy palotánál,
Sziklán nyugvó várfalaknál,
Vihar közben minden helyt áll.

Lelkem szobájába teszek
Példás rendet, tisztaságot,
Hófehér falakra veszek
Csodás festmény sorozatot.

Minden bútor legyen benne
Pazar módon kifaragva,
Széles pamlag ágynemûje
Patyolatra kivasalva.

Váram kellõs közepében,
Bazilikád ott ragyogjan,
Oltárodnak dícsfényében,
Jutalmam ott várakozzon.


Rettegés

Kenyeremet másnak adom,
Büszkén nyújtva vétkezem,
Igéidet ha olvasom,
Inogok, s ezt szégyellem.

Kezed nyomát megsejtve,
Bizonytalanság fog el,
Igazadat keresve,
Rettegéssel telek el.

Beszédem is olyan silány,
Hogy magamtól is restellem,
Szívemben ha éreznélek,
Játék lenne a küzdelem.

Mondottad, hogy ne rejtsem el,
A talentumot, amit adtál,
Most, hogy forgalomba hoztam,
Hátamban egy fagyos kés áll.

Fogalmam sincs mit is tegyek,
Nehogy balgán megbántsalak,
Hisz szeretlek, nemcsak féllek,
Merre lépjek, settenkedjek.

Egyetlen egy bizodalmam,
Szívem égõ szeretete,
Tûzgömbé ha összegyúrnám,
Színed elé repülhetne.

Irgalmadban reménykedek,
Pedig naponta remegek,
Megigérted, holtig hiszek,
Ezredízilglen remélek.


Visszatérés

Mily nehéz volt aznap,
Mikor észrevettem,
Hogy nem süt már a nap
Oly fényesen mind régen,
Mily keserû volt gyomrom
A nyugtalanságtól,
Szívem gyötrõdött és sajgott
A boldogtalanságtól.

Óh, mennyi-mennyi sötét nap,
Hány áldatlan esztendõ,
Míg felbukkan az út,
Mit úgy keres a tévelygõ,
Míg belátja a vakságát,
Feje súlyos betegségét,
S míg elkezdi a szíve hívni,
Az Úr nevének segítségét.

Be szép a langyos napsúgár,
Mely gyöngéden felmelegít,
S a visszatérés álmával
Vigasztalva boldogít,
Mily szép a patak partja,
Hol a gyerek csatangol,
Szíve ragyogóan tiszta,
S a fényjátékban barangol.


Picasso látomása

Oly kemény a lépcsõ,
Érc a fagyos járda,
Míly édesen kínzó
A kenyérillat pára.

Mosztikás bajusz,
Dérfestette szakáll,
Ott remeg egy szurtos kéz,
Míg reménykedve vár.

Alig-alig nyöszörög,
Rongygumóban kucorog,
Nézd, Picasso látomása,
A lábad elõtt kuporog.

Körömcipõk kopognak,
Vonulnak a dagadt szatyrok,
Mindennapi kenyerek
Oly holnapiak vagytok.

A doboz néha csörren,
De inkább hosszan hallgat,
Pedig morzsát kíván,
Nem egy lakodalmat.

Már nem hideg a lépcsõ,
A járda se oly kemény,
Beleszenderedve
Vigasztalást remél.

Könyörögj érettem
Ábrahám ölében,
Hisz Lázárral együtt vagy,
Örökös bõségben.


Szûkös szív

Szûkös ez a szív énnékem,
Hogyan tudnálak fogadni?
Kis kamrámnak zúgaiba
Miként tudnál beleférni?

Ha ajándékod egyik csücske,
Felragyog a sötétemben,
Másik fele már kiszorúl,
Nincs elég hely sekrestyémben.

Hát akkor a végtelened,
Mekkora a teljessége?
Hogyan férhet az óceán,
Átmérve egy kis vödörbe?

Szûkös ez a szív énnékem,
Jézusom, nagyobbra vágyok,
Tudod milyen nagy boldogság,
Mikor fényed bennem ragyog.

Gazdagságos tárházadban
Csillog-villog minden kincs,
Ha dicsõséged felragyog,
Annál nagyobb öröm nincs.

De attól tartok nemcsak szûkös,
Hanem piszkos is a szoba,
Bitorlók hadjáratától,
Szennyes padlója és fala.

Kérlek Uram, segíts nékem,
Tedd méltóvá árva szívem,
Mindennap lakózzál bennem,
Maradj mindörökre velem.



Anyám

Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Nincs egy igaz, tiszta,
Gondolat szívemben,
Nehogy megsértselek,
Rettegés lelkemben.
Sokszor elgondoltam,
Mit is írjak neked,
Néhány sort, egy verset,
Vagy talán éneket,
De semmi se jött össze,
Semmibe merengve,
Valami nincsen jól,
Kukkints a szívembe.

Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Nem járúltam hozzád
Kellõ tisztelettel,
Anyának kijáró
Meleg szeretettel.
Riadtan hátrálok,
Nehogy tekintetem,
Szeretett Testvérem
Anyjára emeljem.
Lelkemnek gúnyáját
Kérgesnek érzem,
Méltatlanságom
Tiporja lelkem.

Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Tartóztattam szívem
Tõled értetlenül,
Pedig naponta hívlak
Téged segítségül.
Lebben a fátylad,
Gondolom haragszol,
Remeg a szívem
Gondolataimtól.
Látták az angyalok,
És az összes szentek,
Irgalmazzatok,
El ne ítéljetek.


Anyám…
Légy nekem is Anyám,
Bűnösnek, latornak,
Így ahogy vagyok,
Fogadj el fiadnak,
Hadd simuljak hozzád,
Palástodra bújjak,
Anyai karodra
Zokogva borúljak.
Engedd, hogy halljam
Vigasztaló szavad,
Mindent egyengetõ
Bölcs tanácsodat,
Engedd, hogy lássam
Jóságos szemed,
Gyógyítsa a szívem
Kedves tekinteted.


2008. február 1., péntek

A Szív éneke

Szuroksötét végtelenben,
Ragyog a Szív egymagában,
Bõ köpenye oly színtelen,
Tündöklése makulátlan.

Szívében rejt minden kincset,
Nem bánkódik magányában,
Szétfeszíti a sötétséget,
Gyönyörködik önmagában.

Határtalan bölcsessége,
Idõ nem szab annak gátat,
Tervet szövöget örökre,
Senki sincs ki beleláthat.

Ige suttog gomolyogva,
Átjárva a Szív bensejét,
Itt a cselekvés órája,
Feszül ropogva a szándék.

Szív születik a Szívbõl,
Világoság világoságból,
Szeretet a szeretetbõl,
Cselekvés az akaratból.

Így szól a Szív: Legyen munkás!
Legyen ki a parlagot felszántja.
Ki magot vet és kertet ás,
A termõ földet megmunkálja.

Sarkán fordul, gyorsan perdül,
Köpenyegét kigombolja,
Amint ragyogása sirül,
Fényes csillagokat szórva.

Repülnek a csillám szikrák,
Szerelmetes nyított Szívbõl,
Bõ kebelét nem sajnálja,
Kiárasztja örömébõl.

Sok száz millió pompás csillag,
Sziporkázva veszi körül,
Rendek szerint sorakoznak,
Szemlét tartva Szíve örül.

Szétküldi, hogy repüljenek
Pusztítsák a sötétséget,
Országot kell építsenek,
Trónt és fejedelmséget. 

Csillogjatok csoportokban,
Adok rátok más-más rendet,
Egy Testnek a tagjaiban
Foglaljátok helyeteket.

Körültekint az Alkotó,
Míg karok zengik dicsõségét,
Látva, hogy minden igen jó,
Kedveli hatalmas mûvét.

Szikrácskáim, fiaim vagytok,
Hatalmamból van részetek,
Mind éntõlem származtatok,
Nem hús-vérbõl születtetek.


Delejmadár

Delejmadár büszkén felszáll,
Megrendül a föld alatta,
Õt követi minden szempár,
Míg a felhõket átfúrja.

Süvölt odafenn az égben,
Fehér habot hasít csõre,
Pompás szárnya vörös tüzben,
Páváskodva tör az ûrbe.

Kiérve a síri csendbe,
Nem hagyja a buta vágya,
Száll tovább a mennyezetbe,
Rakja fészkét fel a Holdra.

Talál ott egy dermedt sarlót,
Belehuppan kõölébe,
Kacagja a porban állót,
Fittyet hány az öreg Földre.

Mégsem leli ott a helyét,
Bábel tornya magas ormán,
Kívánja az otthon fészkét,
Csalódás ül ki az arcán.

Visszatérve otthonába,
Odalesz a büszkesége,
Erõtlenül kitárt szárnya,
Lebegteti le a vízbe.

De hiúsága mégsem enyhül,
Szövögeti gonosz tervét,
Nicsak, újból ott fenn repül,
Hordva fel egy egész kévét.

Valaki fent számon tartja,
Hányszor zaklatja az eget,
Tizenhárom lett a száma,
Mikor kiáll elébe egy követ.

Haragosan villog szeme,
Összevonja szemöldökét,
Erõs ijját megfeszítve,
Célozza a madár szívét.

De kegyelmes a küldetése,
Nem hoz halált kilõtt nyíla,
Bizonyság e vércse sebe,
Ne maradjon fent a pora.

Surranó nyíl tüzes hegye,
Hetyke szárnyát átalfúrja,
Csepeg sebébõl a vére,
S elgyengülve hideg rázza.

Vonszolja a vérzõ szárnyát,
S míg a holdat íve fonja,
Delej segíti a balgát,
És a földre visszadobja.

Viharvert a tollazata,
Fürdik pihegve a vízben,
Azon ámul sebét mosva,
Hogyan botlott meg az égben.


Veszedelem

Valahol egy jeges ormon,
Odafent a sziklás csúcson,
Bõsz fenevad acsarkodik,
Szemléli a föld sarkait.

Keresi, hogy kit nyelhet el,
Boríthat be köpenyével,
Üvölt telhetetlen torka,
Míg a balgát hívogatja.

Gyere hozzám fel a hegyre,
Forgasd tekinteted körbe,
Nézd micsoda királyságok,
Válassz, melyik legyen trónod.

Mindez könnyen tiéd lehet,
Csupán hajts elõttem fejet,
Nem lesz soha semmi gondod,
Míg hatalmam jól szolgálod.

Ott a szípadon egy trón áll,
Te lehetsz az ünnepelt sztár,
Kezük mind majd  feléd tárják,
Képed tömegek imádják.

Ott egy kiállitott kupa,
Gyorspályának koronája,
Elnyerheted dicsőséged,
Fejed fölé emelheted.

Amott még egy királyiszék,
Azt a céget vezethetnéd,
Percre lesnék óhajodat,
Élvezhetnéd hatalmadat.

És ha ez sem elég neked,
Mérhetnéd a bankjegyeket,
Zsilipeket húzogatnál,
Tetszés szerint vámolhatnál.

Most ha térdet hajtasz nekem,
Hogyha leborulva imádsz engem,
Munkád által konkolyt vetek,
Milliók követnek téged.

De sok lesz az ilyen szolga,
Ki az Életet elhagyja,
Széles útat választanak,
Veszedelmes sorsra jutnak.

Ők bíztatnak kéjelegve,
Ne hallgass te a férjedre,
Eredj, keresd szerelmedet,
Ne vesztegesd életedet.

Csalogatnak mosolyogva,
Ne gondolj már asszonyodra,
Hagyj azonnal csapot-papot,
Használd ki a szabadságod.

Hívnak kacsintva a bankba,
Jógod van egy harapásra,
Ragadd el, hisz kijár neked,
Villámgyors legyen a kezed.

Gúnnyal szítják sebzett szíved,
Mosd le vérrel sérelmedet,
Boszúld meg hát, erény ölni,
Hõsként fognak ünnepelni.

Noszogatnak példát adva,
Gyûjts rengeteg pénzt halomba,
Ha útadban egy atyafi,
Tüstént el kell taposni.

Amiután így szolgáltak,
A csúcson hörgõ ámitónak,
Fizetségük elragadják,
Életüket megtalálják.

De hamar õsz jön minden fának,
Árván maradnak az ágak,
Zöld bankjegyek mind lehullnak,
Kellenek egy más szolgának.