Vágni lehetne, kopog,
Ráakaszthatnád kabátod.
Benne árnyak botladoznak,
Folyton rosszban sántikálnak,
Egymás szívében vájkálnak.
Zavarodva düllöngélnek, hadonásznak,
Fájdalomtól hangtalanul, szájatlanul ordíbálnak,
Szemek nélkül könnyet ontnak.
De a kripta üregéből,
Mint egy kisgyermek álmából,
Barlang-istállóból, világosság támad.
Egy piciny mécses lángra lobban.
Az árnyak megdermednek,
S a csodára merednek.
Betlehemes krumplihélyból,
Koldusétel maradékból,
Éhes gyomor fájdalmából.
Sántikálva közelednek,
Nehéz szívek, beteg fejek,
Tágra nyitott sötétségek.
S míg bámulnak körbeállva,
A csodás fénytől arcot kapnak,
Lassan, sorra kezet fognak.
Világosság támadt benned! Örülj hát!
Laktasd jól a föld porát.
A fal is egyen szalonnát.
