Káin kicsalá Ábelt a mezőre,
S ott veré fejbe.
Arcán keleti istenek
Kegyetlen gyűlölete.
Nézte, mint kifolyik
A halott testvér vére,
Oda a földre, a fűbe,
S itta azt be mindörökre.
Átkozottá lett a föld
Azon egy gyümölcs miatt,
Átkozottá lett Káin,
S a föld is a lába alatt.
Ha Káinért a bú hétszeres,
Rajta bosszú jele,
Lámechért hetvenszer hétszeres,
Átok Édentől keletre.
Ma is felkiált az égre,
Az igaz Ábel kiontott vére,
Nem évül el, nem fárad,
Bosszút követel a lelke.
Mert a vérben lélek van,
Testben lévő élő élet,
Szelleme, mely halhatatlan,
Búsan hagyá itt a földet.
Ma is millió Ábel vére
Csorog csőbe, edénybe,
Nagy tudósok kémcsövébe,
Kánálisba, s le a földbe.
Keresnek az őssejtekben,
Egy egérútat ősátokból,
Menekülés reményében,
Ama szörnyű kaszástól.
Pedig hát kiontatott
Az áldozatnak drága Vére,
E megterhelt földre omlott,
Hogy örökre megszentelje.
Átala életünk van,
De nem e siralom völgyében,
Nem a titkos laborokban,
Hanem odafönt az égben.
Parányi kis sejtek
Talán nem is kiáltnak,
És az elrabolt életek
Csupán halkan sóhajtnak.
Néma szavuk ott lebeg,
A mikroszkópok lencséjén,
Steril üveglemezek
Irtózatos felületén.
És hogy neked élted legyen,
Felfalod ma őket,
Eme vészes sötétségben,
Hogy mit teszel, nem is sejted.
Testedbe, véredbe veszed
Az elrabolt életeket,
Hol van a te szíved, hited,
Ott sóhajtnak mind tebenned.
Ezidáig bűneid,
Testen kívül maradtak,
Csak parázna vétkeid,
Melyek beléd hatoltak.
De most ezek benned vannak,
Száguldnak a véredben ,
Az ötödik parancsnak,
Nyugtalan kétségében.
Megfertőztetett a föld,
A víz is, meg a levegő,
Már a vér is méregzöld,
Csak a tűz vörössen égő.
Imbolyog a föld, tántorog,
Elesik, s nem állhat fel,
Hiába mind háborog,
Nyugalomra már nem lel.
