Megfertőztetett

Káin csalá Ábelt a mezőre,

S ott veré kővel fejbe,
Arcán keleti istenek
Kegyetlen sötéte.
Nézte mint folyik
A halott testvér vére,
Oda a földre, s issza be örökre.

Átkozott a föld
Az egy gyümölcs miatt,
Átkozott lett Káin,
S a föld a lába alatt,
S ha Káinért a bosszú hétszeres,
Lámechért hetvenszer hétszeres,
Átok a földön Édentől keletre.

S azóta is kiált fel az égre
Az igaz Ábel vére,
Nem fárad, nem évül,
Nem maradhat bosszú nélkül,
Mert a vér lélek,
Testben lévő élet,
A halhatatlan istenkép edénye.

Ma milliónyi Ábel vére
Csurog edénybe, csőbe,
Kánálisba, földbe,
S a tudósok kémcsöveibe,
Hogy keressék, kutassák
S az egérútat találják,
Az átokból, meg a kétszeres halálból.

Pedig már kiontatott örökre
Az egy áldozat Vére,
Kiomlott e földre,
Hogy azt megszentelje,
És átala éltünk legyen,
De nem e siralomvölgyben,
Hanem ott fönn az égben.

Parányi sejtek
Tán nem is kiáltnak,
Csak halkan sóhajtnak,
Elrabolt életük miatt.
Sóhajuk ott susog, lebeg
A mikroszkóp lencséjében,
Meg az üvegcsékben.

És hogy élted legyen
Eme vészes sötétben,
Bizony megeszed őket,
De nem a száddal.
Testedbe, véredbe veszed,
Ugyan hol a hited,
S ott sóhajtnak benned.

Mindeddig bűnöd,
Rajtad kívül maradt,
Csak a parázna teste rohadt,
De most már benned van,
Ott száguld véredben,
A hatodik vétség,
S marad egy életre kétség.

Megfertőztetett a föld,
A levegő, a víz,
És megfertőztetett a vér.
Csak a tűz maradt.
Imbolyog, tántorog a föld,
Elesik és többé fel nem áll,
Többé fel nem áll...