Megfertőztetett

Káin kicsalá Ábelt                                              A mezőre, s ott veré fejbe,

Arcán keleti istenek
Kegyetlen nagy gyűlölete.
Nézte, mint kifolyik
A halott testvérének vére,
Ott a földre, a fűbe,

S itta azt be mindörökre.

Átkozottá lett a föld

Azon egy gyümölcs miatt,
Átkozottá lett Káin,
S a föld is az ő lába alatt.
Ha Káinért bú hétszeres,

Rajta bosszúnak jele,
Lámechért hetvenszer hétszeres,
Átok Édentől keletre.

Ma is kiált fel az égre,
Igaz Ábel kiontott vére,
Nem évül, nem fárad bele,
Bosszút követel a lelke.
Mert a vérben lélek van,
Testben lévő élő élet,
Szelleme, mely halhatatlan,

Búsan hagyá itt a földet.

Ma is millió Ábelek vére
Csorog edénybe, csőbe,
Kánálisba, s le a földre, 

Nagy tudósok kémcsövébe.
Keresnek az őssejtekből,
Egérútat ősátokból,

Menekülést a mélységtől,
Meg a második haláltól.

Pedig már kiontatott 
Az áldozat drága Vére,
E megterhelt földre omlott,
Hogy örökre megszentelje.
Átala örök életünk van,
De nem e siralom völgyben,

Nem a titkos laborokban,
Hanem odafönt az égben.

Parányi kis sejtek
Talán nem is kiáltnak,

Az elrabolt életek
Csupán halkan sóhajtnak.
Sóhajuk susogva lebeg,
Mikroszkópok lencséjén,

Steril üveglemezek

Borzongató felületén.

És hogy neked élted legyen,

Bizony felfalod ma őket,
Eme vészes sötétsében,
Hogy mit teszel, nem is sejted.
Testedbe, véredbe veszed

Elrabolt, nem élt éltüket,
Hol van a te szíved, hited, 
Ott sóhajtnak mind tebenned.

Ezidáig bűneid,

Testen kívül maradtak,
Csak parázna vétkeid,

Melyek beléd hatoltak.
De most ezek benned vannak,
Ott száguldnak véredben,
Az ötödik parancsnak,
Nyomasztó kétségében.

Megfertőztetett a föld,
A víz is, meg a  levegő,
Már a vér is méregzöld.
Csak a tűz vörössen élő.
Imbolyog a föld, tántorog, 
Elesik, s nem állhat fel,

Hiába mind háborog,
Nyugalomra már nem lel...

Krizantém

Bordó krizantém,

Te kereszhez nőt virág,

Nyugtalanul lengsz
A hideg őszi szélben,
Elégedetlenséged
Lenn a gyökeredben.

Más akartál lenni,

Nemes, pompás virág,
Csodás orchidea,
Vagy tán büszke rózsa,
Melynek patyolat a szirma,
S bódító illata.

Inkább tündökölnél,

Színarany vázában,
Díszes palotában,
Főúri asztalon.
Nem akarsz hervadni
Egy magányos síron.

Bosszantanak

A gyászruhás fohászok,
Pedig nem halottak napja,
Hanem mindenszentek,
Ugyan minek búsulsz,
Hazavárnak téged.

Ha szirmaid megcsipte

Az őszi fehér harmat,
Ha ráncok lepik be
Bársonyos arcodat,
Te kereszthez nőt virág,

Őrizd meg bizalmad.

Hiszen gyönyörű az ősz,

Szépen megőszülve,
Nap ragyog az égen,
S kereszten a béke.
Jön a feltámadás,
Nincs semminek vége.

Édenkert

Gyerekkorom gyümölcsöse,
Emlékeim édenkertje,
Mára minden puszta, sivár,
Szívem mélyén most is ott vár.

Mindennap valamit leltem,

Benne újat felfedeztem,
Délután ha jót aludtam,
Gyömölcsfák közt álmodoztam.

Balra a kemence mellett,

Mézkörtefa hessegtetett,
Szüntelenül méhek dongták,
Gyümölcsét lyukasra rágták.

                                          

Odébb magaslott a büszke,

Ott termett az almakörte,

Alatta a nyuszifészek,
Piros tojást rejtegetett.

Jobbról volt a császárkörte,

Nagylelkű fa, bő gyümölcse,
Mint egy jóságos nagymama,
Mindig volt valami nála.

Mellette az egresbokor,

Elbújhattam ott bármikor,
Hogyha atyám szólongatott,
Mert betörtem az ablakot.

Hátul volt a cseresznyefa,

Őrangyalom keze rajta,
Lábam kétszer is megcsúszott,
De ő vigyázva kifogott.

Ott volt az én édenkertem,

Minden, amit kivánt szemem,
S közepén egy kis almafa,
Melynek fanyar volt almája.

Mondá nékem édesanyám:

Téli alma, édes bubám...
De én akkor nem becsültem,
Csupán télen szürcsölgettem.

Édenemben volt valami,

Felnőtt ember nem értheti,
Ott ragyogott a fák között,
Gyerekszívembe költözött.

Álmaimban visszatértem,

Édenemben örvendeztem,
S azt a kis almafát láttam,
Mely gyümölcsét nem rágcsáltam.

Roskodozott minden ága,

Csupa piros óriás alma,
Odalett a sok gyötrelem,
Újból kisgyerek lehettem.

Gyere velem hát kedvesem, 
Minden álmom elmesélem,
Játszhatsz majd a kertemben,
Ha gyerek leszel szívedben.

Hű és okos szolga

Ki a hű és okos szolga,
Ki felövezi derekát,
Lámpással kezében,
Ébren várja az Urát.

Rendületlen szolgál,

Nap mint nap csak gyűjtve,
Kicsiben is mindig hű,
Tékozlásnak nincsen helye.

Ki az aki enni ad,

A ház népének jó időben,
Semmit soha el nem hagy,
Mindent végez szép rendjében.

Nem engedi önmagát

Torkos lakmározásoknak,

Nem dorbézol, nem lármázik,
Kedvez szolgatársainak.

Jaj a gonosz szolgának,

Ki korhelyekkel mulatozik,
Aki társát üti-veri,
Hatalmával gonoszkodik.

Félelmetes, rettenetes,

Végnélküli sírás-rívás,
Hallgatni is borzalmas,
Iszonyatos fogcsikorgás.

Ki az hű és okos szolga,

Aki helyt állt kevésben,
Sokat bíznak most már rá,
Bent az Atya örömében.

Barátomnak mondalak

Órákig játszodtam egymagam
A homokozóban,
Eszembe se jutott,
Hogy nincs barátom,
Pedig nem más volt senki,
Csak a monyók Lali,
De ő is csak akkor,
Ha neki se volt senki.

Aztán egy nap kiragadtak

Az édenkertemből,
És kiűztek engem is keletre,
Bölcsőm melegéből.
Ott álltam egyedül,
Farkaskölykök között,
Martak is a szüneteken,
Minden óra között.

S mire megérthettem volna,

Hogy ki is vagyok én,
Kint találtam magam,
Az élet sűrűjén,
Ekkor is csak egy vala,
A púpos hátú Vuja,
Hajléktalan szálló,
Kintrekedt lakója.

S elérkezett végre,

Lelkem drága kincse,
Az igazi barátom,
Szemem gyönyörűsége,
De titkos rendeletek,
Rettenetes tervek,
Elragadták őt is,
Hogy csak Tied legyek.

Nem nevezlek szolgának,

Hisz mindent tudtul adtam,
Barátomnak mondalak,
Kinek mindent elmondtam,
S bár egyedül vagy,
De sohasem magányos,
Mindig veled vagyok,
S így már minden világos.

Ennek meg kell történnie

Miért vágysz vissza Egyiptomba
A húsos fazekak mellé,
Jeruzsálem leánya?
Jó volt az iga,
A rabság, meg a robot,
S a Stockholm-szindróma?
Félelmetes a szabadság, meg a puszta?
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Miért nem akarsz emlékezni

A kettévált víz falaira,

Meg a száraz saruidra?
Hisz nagy csodákkal szabadultál, 

S a tű fokán is átnyomúltál.
Kidobod a szemétdombra
Képeid és albumaid?
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Vándorolsz a pusztában és hiszed,

Hogy jó ez így neked,
S örökké fog tartani.
Pedig fanyar a manna.
Zúgolódsz és panaszkodsz,
De azért jobb, mint a semmi,
És harcolsz Ammonnal, meg Moábbal.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Mikor hiszed és bízol,

Hogy béke lesz, meg biztonság,
Akkor jön az ellenség.
Mivel csaltál, megcsalatsz,
Elhagy minden szerelmesed,
S utolér a nagy ínség,
A babilóni kemény fogság.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Utána, ha visszatértél,

Ismét szentélyt építettél,
Felismered kit úgy vársz?
A szamarát sem ismernéd fel,
A kotló hangját meg se hallod,
Jeruzsálem meddig állsz?
Jön a végzet, s lerombolnak.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Ha romba dőlt már templomod,

S oltáraid mind ledőltek,
Bálványaid összetörtek,
Átvonulsz a Jordánon.
Nyugalomnak helyén,
Örök otthont készítettek,
Ahol béke s csend honol.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Vőlegénynek szerelme,

Nagy Királynak szép Esztere,
Bírád elé bízva lépsz.
Nem rettegsz az ítélettől,
Reményed nem csalhat meg,
Menyasszonyi ruhád kész.
Jöjj be Urad örömébe.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Kopott bőrönd

Kopott bőrönd, horpadt,
Elnyűtt pántján rozsdás csat,
Mosztikás a belseje,
Pakolgassunk lassan bele.
Utazni kell messzire,
Ismeretlen vidékre,
A sorba most már be kell állni,
Kanyargózva masírozni.

Hoszan kígyózik a menet,

Célja munkatábor lehet,

Sok ismerős arc van köztük,
Integet is sovány kezük.
Menetelnek mosolyogva,
Arcukra öröm van írva,
Tudják, nem mennek hiába,
Sem rettentő gázkamrába.

A zsidó vígan mondogatja,

Jó cipőket hozz az útra,
Mit beszél, ő jól tudja,
Hiszen ezt már végigjárta.
Bőröndödben ne legyen
Semmi kincs, vagy élelem,
Egy dolognak van csak haszna,
Ami elsegít a célba.

Nem akarsz rám hallgatni,

Nem akarsz még pakolni,
Nem hiszed, hogy el kell menni,
Nem hiszed, hogy be kell állni
A búcsút intő osztagba,
Mely tégedet zis elvisz oda,
Hol nagy rabság vár terád,
S majd az örök boldogság.

Akár pakolsz, akár nem,

Kész a bőröndöd, vagy sem,
Ha menni kell, hát menni kell,
Erős karok visznek el.
Kopott bőrönd, horpadt,
Elnyűtt pántján rozsdás csat,
Öszecsukva készen áll.
Ott az ajtó sarkánál.