Homályos erdőben szaladok rémülten,
Iszonyat forgatja tőrét a szívemben,
Sejtelmes árnyak nyújtóznak utánam,
Karmaikkal tépnek rohanásomban.
Mindhiába küzdök világos tisztásra,
Egyre beljebb tévedek a sűrű bozótba,
Erőm elhagy érzem, zokogva lerogyok,
Uram! Uram! - kiáltok - Oly elveszett vagyok!
S mikor a földön már épphogy csak kúszok,
Meglátom a házat, hol egy lámpás pislog,
Lobbanó reményem szárnyat ad énnékem,
Hazaérkeztem, nem kell már rettegnem.
Előtted térdelek, a könnyem úgy csurog,
Szívem rengetege egyre csak suhog,
Szelíden hallgatsz, míg szélcsended árad,
Füled meleg örvény, mely kegyesen bíztat.
S míg az évek szennyét tölcsére elnyeli,
Piszkos ruhámnak is eltünnek foltjai,
Letépett szárnyait láng varja helyére,
Emlékszem rá, mint asszony a szülésre.
Szavaid rebbenő gyémántszitakötők,
Szárnyaik szórják a csillámpor felhőt,
Árad a sűrűben világosságod,
Szakad a sötétség, mint a megszűnt átok.
Csillogó hajnalon megnyílik a vadon,
Tágas gyümölcsösben lélegzek szabadon,
Te állsz egy fa alatt, hófehér köntösben,
Te vagy a kertész, ki kulcsot tart kezében.
Táncolni szeretnék odakint a kertben,
De te még marasztalsz fényességedben,
Eleven kenyeret adsz nekem szentélyből,
Könnyek közt hálálom lángoló szívemből.
S amint az életet magamhoz veszem,
Valaki gyöngéden biztató mögöttem,
Ez itt a pillanat, ragadd meg gyorsan,
Borulj a kezére ajkaddal hálásan.
Mélyen meghajolva csókolom a kezed,
És egy pillanatra összeforrok veled,
Ekkor omló porként rogyok le előtted,
Arccal a kőpadlón látom a nagy eget.
De már nem is kőpadló, hanem kristályfelhő,
Suhan a magasban akár egy repülő,
Végtelen horizont, irdatlan magasban,
Ó kegyes, hatalmas, nem hagysz a porban.
Kinyitom szemem, s dermedten bámulom,
Csókom a sebhelytől ragyogó kézháton,
Minden oly tiszta, mit érzek, mit hiszek,
Velem a nagy Király, kit annyira szeretek.
Egyetlen szavára mindketten lebegünk,
Amikor ránk lehel, Ővele repülünk,
Lám, te a kezedet bámulod ámultan,
Én meg izzó ajkkal mosolygok kábultan.
