Válasz a hazafinak

Keze a lobogón, esküszik a hazafi,
Életre-halálra hazáját megvédi,
Azért a földért adja majd életét,
Melyért annyi őse ontotta vérét.

Mondom én neked, egy az én hazám,
Hová letelepszik a vándorló Ábrahám,
Egy a cél, miért nem sajnálom vérem,
Ő adta azt nekem Ki megváltott engem.

Lobogó zászlók közt szavaló hazafi,
Tenger nép tapsolja, vérüket pezsdíti.
Szentül fogadják: Védjük a nemzetet!
Helyreigazitjuk majd a történelmet.

Mondom én neked, hogy egy az én népem,
Mely a zászlós Bárányt követi szépen,
Az időknek sodrába miként szólhatsz bele?
Hisz tudta nélkül még egy veréb se eshet le.

Főhelyen állva ma nagyokat beszél,
Ő most az új vezér, ki jobb lesz a réginél,
Dicső szent jövőre csalogatja népét,
Most aztán legyőzi ősi ellenségét.

Mondom én neked, egy az én vezérem,
Nem űlt fehér lovon, sem királyi széken,
Szamárháton vonul be mindenki szívébe,
Ezért lelkesedek csupán csak Őérte.

Tiéd vagyok

Hegyi beszédeddel szívem megkongattad,
Mint bűvös mágnessel, magadhoz vonzottad,
Azóta Teérted sokmindent megtettem,
De valahogy, mégis, boldogabb nem lettem.

Parancsolatodért hevesen küzdöttem,
Inam szakadtából kőfalat emeltem,
De hiába bírkóztam gyengeségemmel,
Megtelt a két markom vereségemmel.

Fontos volt számomra sokféle tudomány,
Nagy cselekedetek, emberi csinálmány,
Tehozzád mindennek bizony nem sok köze,
Valóban, mint mondtad, távol állsz Te tőle.

Nem ez az igaz út, most már én belátom,
Nem ez a szűk ösvény, őszintén bevallom,
Nem vezet a célba, melyet megmutattál,
Egyedül Te vagy az, ki életet adtál.

Minden vereségnek egy csupán az oka,
Én akartam lenni napjaim ura,
Gyáva voltam tényleg rádbízni magam,
Veled is, meg nem is, volt a benső szavam.

S ha végre-valahára, lelkem Terád bíztam,
Valahol mindig, egy picike rést hagytam,
Ahol majd ha félek, elfuthatok Tőled,
Óh pedig, én bolond, mit érek nélküled?

Semmit érő szavammal átadom a szívem,
Ismét neked adom ronggyá nyűtt életem,
Jöjj édes Jézusom, birtokold teljesen,
Csipetnyi darab se maradjon énnekem.

Illésnek

Térdepelsz a vörös porban,
Szüntelenül, éjjel, nappal,
Csend üvölt a pusztaságban,
Birkózva a forrósággal.

Nem bújhat ki leple alól,
Csupán szíved dobbanása,
Hitet pumpál, szelet csihol,
Zivatar lesz szikrázása.

Felhő legel az ég alján,
Fejét riadtan felkapja,
Borzolódik kócos gyapja,
A szárazságot szimatolja.

Kergült juhként iramodik,
Bárányait összehívja,
Kifosztva az ég sarkait,
Elmenekül messzi tájra.

Recsegés a kő sóhaja,
Néma szikla foga roppan,
A dühös nap tüskéit szórja,
Csak a homok sül boldogan.

Nem fürdik a kőszáli sas,
Kigyó sem síklik a porban,
Csupán a te szikár melled
Feszül vértes akaratban.

És ha félig telik időd,
Izzó szemed felemelve,
Megfordítod benső erőd,
Enyhülésnek szelét kérve.

Megérzik a zsibbadt szelek,
Izgatottan összefutnak,
Felszusszanva fognak kezet,
S felhőnyájért elrohannak.

Kék mezőkön terelgetve,
Kacagják a durcás napot,
Fátylat terítnek szemére,
Nem hagynak egy szabad foltot.

Bárányokból nőtt vad kosok,
Viaskodva összecsapnak,
Bőszen dörgő villámlások,
Szarvaik közt burjánzanak.

Szíved irgalma ha cseppen,
Odabent a mélységedben,
Felhők hada köréd lebben,
Fürödözve könnyeikben.

Mossák teveszőr ruhádat,
Megfésülik csapzott hajad,
Megpuhítják repedt ajkad,
Oltogatják irtó szomjad.

Tüzes szekéren a ruhád,
S felölöd a csillogót,
A Jordán is csak arra várt,
Hogy merithesd a Megváltót.

Szeretlek-e?

Szeretlek-e Uram Téged,
Zengi szívem nagy jóságod?
Hajtom-e eléggé magam,
Építem a Te Országod?

Egyedül csak nagy kegyelmed,
Terelt ki a mély gödörből,
Láttam, hogyan formál kezed,
Eleven húst kőszívemből.

Kiáltom-e háztetőkről,
Milyen nagy a Te irgalmad,
Repesek a szeretettől,
Dícsérvén az igazságod?

Bárcsak minden igen lenne,

Érezve a gyengeségem,

Restségemmel verekedve,

Győzedelmeskedne szívem.

Kérés

Nyíljon meg fülem szavaidra,
Hajoljon nyakam akaratodra,
Lássa meg szemem kívánságod,
Alázzam szívem, mikor hívod.

Napodat mindig megszenteljem,
Házadban örömmel ünnepeljem,
Szolgádat soha meg ne vessem,
Ha te elfogadod, én is szeressem.

Szeretet lakózzék szívemben,
Ragyogjál mindenkor énbennem,
Világítsak Téged szolgálva,
Békesség lépjen a nyomomba.

Add meg az én tetteimet

Hol vannak a tetteim,
Szavaimnak estápjai?
Miért nincsenek mellettem,
Erőt adva támogatni,
Hitem, magas szárnyalásom,
Gyermekkori csodás álmom,
Hogy győzhetném zuhanásom,
Bizakodó bátorságom?

Így, amikor hátranézek,
Sír a lelkem, szívem zokog,
Csupa görönygyeget látok,
Sárban elcsúszott lábnyomot.
Mit mutassak, hogyha kérdi
A kárörvendő gúnyolódó?
Hol van a te fennkölt hited,
Mire volt az neked oly jó?

Uram, növeld hitemet,
S add meg az én tetteimet,
Hogy futásom legvégére,
Nyerjek örök életet.
Kérlek, ne légy kemény bírám,
Inkább kegyes oltalmazóm,
Segíts be a falak mögé,
Segíts bejutni az ajtón.

Állj igyekvő vándor

Állj  igyekvő vándor,
Állj meg egy szóra,
Gondolj egy percet
Utolsó órádra.

Látva poros útad
Taposómalmát,
Járd meg Somlyó hegyét,
Pünkösdi búcsúját.

Szívedbe engeded
Hivogató Nevét,
Bizonyságtételnek
Hazaviszed jelét.

Ekkor rádpillant
A nagy figyelő,
Nyomodba szegődik,
Hazakísér Ő.

Főhelyre állítod,
Bizony rátelepszik,
Áldásnak foszlánya
Mindig rajta nyugszik.

Mikor senki sem lát,
Letérdelsz eléje,
Táruló szívedet
Helyezed ölébe.

És ha ezt megteszed,
Utad már nem sötét,
Vezércsillag vár rád
Mikor jön a vég.