Illésnek

Térdepelsz a vörös porban,
Szüntelenül, éjjel, nappal,
Csend üvölt a pusztaságban,
Birkózva a forrósággal.

Nem bújhat ki leple alól,
Csupán szíved dobbanása,
Hitet pumpál, szelet csihol,
Zivatar lesz szikrázása.

Felhő legel az ég alján,
Fejét riadtan felkapja,
Borzolódik kócos gyapja,
A szárazságot szimatolja.

Kergült juhként iramodik,
Bárányait összehívja,
Kifosztva az ég sarkait,
Elmenekül messzi tájra.

Recsegés a kő sóhaja,
Néma szikla foga roppan,
A dühös nap tüskéit szórja,
Csak a homok sül boldogan.

Nem fürdik a kőszáli sas,
Kigyó sem síklik a porban,
Csupán a te szikár melled
Feszül vértes akaratban.

És ha félig telik időd,
Izzó szemed felemelve,
Megfordítod benső erőd,
Enyhülésnek szelét kérve.

Megérzik a zsibbadt szelek,
Izgatottan összefutnak,
Felszusszanva fognak kezet,
S felhőnyájért elrohannak.

Kék mezőkön terelgetve,
Kacagják a durcás napot,
Fátylat terítnek szemére,
Nem hagynak egy szabad foltot.

Bárányokból nőtt vad kosok,
Viaskodva összecsapnak,
Bőszen dörgő villámlások,
Szarvaik közt burjánzanak.

Szíved irgalma ha cseppen,
Odabent a mélységedben,
Felhők hada köréd lebben,
Fürödözve könnyeikben.

Mossák teveszőr ruhádat,
Megfésülik csapzott hajad,
Megpuhítják repedt ajkad,
Oltogatják irtó szomjad.

Tüzes szekéren a ruhád,
S felölöd a csillogót,
A Jordán is csak arra várt,
Hogy merithesd a Megváltót.