Ennek meg kell történnie

Miért vágysz vissza Egyiptomba
A húsos fazekak mellé,
Jeruzsálem leánya?
Jó volt az iga,
A rabság, meg a robot,
S a Stockholm-szindróma?
Félelmetes a szabadság, meg a puszta?
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Miért nem akarsz emlékezni

A kettévált víz falaira,

Meg a száraz saruidra?
Hisz nagy csodákkal szabadultál, 

S a tű fokán is átnyomúltál.
Kidobod a szemétdombra
Képeid és albumaid?
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Vándorolsz a pusztában és hiszed,

Hogy jó ez így neked,
S örökké fog tartani.
Pedig fanyar a manna.
Zúgolódsz és panaszkodsz,
De azért jobb, mint a semmi,
És harcolsz Ammonnal, meg Moábbal.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Mikor hiszed és bízol,

Hogy béke lesz, meg biztonság,
Akkor jön az ellenség.
Mivel csaltál, megcsalatsz,
Elhagy minden szerelmesed,
S utolér a nagy ínség,
A babilóni kemény fogság.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Utána, ha visszatértél,

Ismét szentélyt építettél,
Felismered kit úgy vársz?
A szamarát sem ismernéd fel,
A kotló hangját meg se hallod,
Jeruzsálem meddig állsz?
Jön a végzet, s lerombolnak.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Ha romba dőlt már templomod,

S oltáraid mind ledőltek,
Bálványaid összetörtek,
Átvonulsz a Jordánon.
Nyugalomnak helyén,
Örök otthont készítettek,
Ahol béke s csend honol.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Vőlegénynek szerelme,

Nagy Királynak szép Esztere,
Bírád elé bízva lépsz.
Nem rettegsz az ítélettől,
Reményed nem csalhat meg,
Menyasszonyi ruhád kész.
Jöjj be Urad örömébe.
Emlékezz az igére,
Ennek meg kell történnie.

Kopott bőrönd

Kopott bőrönd, horpadt,
Elnyűtt pántján rozsdás csat,
Mosztikás a belseje,
Pakolgassunk lassan bele.
Utazni kell messzire,
Ismeretlen vidékre,
A sorba most már be kell állni,
Kanyargózva masírozni.

Hoszan kígyózik a menet,

Célja munkatábor lehet,

Sok ismerős arc van köztük,
Integet is sovány kezük.
Menetelnek mosolyogva,
Arcukra öröm van írva,
Tudják, nem mennek hiába,
Sem rettentő gázkamrába.

A zsidó vígan mondogatja,

Jó cipőket hozz az útra,
Mit beszél, ő jól tudja,
Hiszen ezt már végigjárta.
Bőröndödben ne legyen
Semmi kincs, vagy élelem,
Egy dolognak van csak haszna,
Ami elsegít a célba.

Nem akarsz rám hallgatni,

Nem akarsz még pakolni,
Nem hiszed, hogy el kell menni,
Nem hiszed, hogy be kell állni
A búcsút intő osztagba,
Mely tégedet zis elvisz oda,
Hol nagy rabság vár terád,
S majd az örök boldogság.

Akár pakolsz, akár nem,

Kész a bőröndöd, vagy sem,
Ha menni kell, hát menni kell,
Erős karok visznek el.
Kopott bőrönd, horpadt,
Elnyűtt pántján rozsdás csat,
Öszecsukva készen áll.
Ott az ajtó sarkánál.

Hiábavaló életed

Hiábavaló élted
Minden napján,
Mit élsz az ég alatt,
Orcád verítékét törlöd,
Nap mint nap,
A nap alatt.
Mire jó?...

Hiabavaló élted

Kenyerét eszed,
S kerül félreeső helyre.
Öszegyűjtött kacatjaid
Emészti a moly,
A rozsda, meg a fene.
Mire jó?...

Hiabavaló élted

Kincsét meg birtokát
Mind itthagyod.
Palotát, várat
Épithetsz,
Mind leomlanak.
Mire jó?...

Vívhatsz ezer csatát,

Nyerhetsz akár száz háborút,
Véredet is onthatod
Dicső délibábokért,
Ezek is mind elmúlnak.
Egykor, majd az elemekkel,
Mind felbomlanak.

Miért vagy te e világon?

Mi az, ami megmarad,
Miután e világ
A nagy tűzben elolvad?
Mit találsz majd odaát,
Ami csak a te munkád,
És nem el múlik soha?

Téged arra rendeltek,

Hogy gyümölcsöt teremjél,
Maradandó kincset
Fel a mennybe gyűjtsél,
Amit el nem lophatnak,
És ott bízton megmarad,

Az örökkévalóságnak.

Csak egy árva lelket,

Bár egyetlen egyet,
Hogyha megmenthetnél,
S életre vezetnél,
Bizony büszkén mondhatnád,
Örömmel kiálthatnád:

Nem volt hiábavaló!...

Tűz legyen

Tűz legyen, nagy tűz,

Mely mindent elemészt,

Tarlót, kórót, cserjét,

Tövist, meg bogáncsot,

S a madarak tollait,

Ha ellopják a magot.

Tűz legyen, nagy tűz,

Lassan folyó láva,

Mely megemészti,

Az útszélli köveket,

S termőföldé hamvasztja

A kérges szíveket.

Óh, hogy szeretném,

De mennyire szeretném,
Ha már lángra lobbanna,
Sisteregve lobogna,
S hegyeket, völgyeket,
Mindent eggyé simítna.

Forró láng mindenhol,

Dörgő hangú, sűvítő,
De szelíden átölelő,
Tüzes lelket megőrző.
Vessük le a sarunkat,
A csipkebokor szólongat.

Se jobbra, se balra

Ne térj le az útról
Se jobbra, se balra,
Nem vagy te Piroska,
S a farkas se balga.

Fehér báránybőrben,

Köszörüli torkát,
Bégetve árasztja
A sárkány ordítását.

S a gidák sem lehetnek

Eszetlen pulyák,
Nincsenek rejtekhelyek,
Sem faliórák.

Ne térj le az útról

Se jobbra, se balra,
Erdő regetege
Vezet mély homályba.

Dolgod nap mint nap,

Az ösvényen járni,
Lépteiddel biztosan,
Napvilágra térni.

S míg magányosan haladsz

A kietlen úton,
Nem vagy te egyedül,
Mert lépkedsz egy nyomon.

Egy szem repül utánad,

Rebben fáról fára,
S egy kéz halad fölötted,
Lábadra vigyázva.

Látni

Látni kívánkozol
Hegyet, völgyet, utat?
Hiszed, hogy bárki
Láthat, aki kutat?
Ne hidd, hogy víziód
Rózsaszínű álom,
Ne gondold,
Hogy kalandos mozivászon.

Kéred és hiszed,
Hogy Ő majd megadja?
De fel vagy-e készülve
A látványra,
Melyet elviselni
Nem gibsoni passió,
Hanem kőkemény valóság,
Húsba, csontba vágó.

Mert látni csak onnan,
A magasból lehet,
A hegyről, a szikláról,
A magasban ülő jobbjáról,
Arról a helyről,
Mely túl az óperencián,
Hol se tér, se idő,
Hol nincs halandó erő.

Ott ma is vérizzadság csepeg,
S a lélek is remeg,
Ott pereg a főpapi ima,
Mert van irgalma,
S a korbács is suhog,
De nem áll le negyvennél,
Hisz mára mindent megöltél,
Nincs se Isten, se törvény.

Ott a koponyák helye,
Véres mozgólépcsője,
Mely folyton körbejárva,
Az engesztelést ontja,
S a kereszt is ott áll,
Rajta jó kilátás,
Ott a jobbján van
A vízió, s a látás.

Ha a jobb lator helyén
Okulsz megfeszítve,
Kezed bár szabad,
Hagyod leszögezve,
Ha indulatod, vágyad,
Békébe fullad,
Akkor mindenféle vihar
Szele tovahalad.

Szíved csendes tó már,
Tükre ezüst tálca,
Minden vízió
Csakis az Ő arca.
Szemed izzó lámpás,
Tested világítja,
Lángja fényét szórja
Eme zord világba.

A fal is egyen szalonnát

Éjjel-nappal sötétség,
Vágni lehetne, kopog,
Ráakaszthatnád kabátod.

Árnyak benne botladoznak,
Folyvást rosszban sántikálnak,
Egymás szívében vájkálnak.

Zavarodva düllöngélnek, hadonásznak,
Hangtalanul, szájatlanul ordibálnak,
Szemek nélkül könnyet ontnak.

Mintegy kopár barlangból,
Mint egy kisgyermek álmából,
Szagos istállóból, világosság támad.

Piciny mécses lángra lobban,
És az árnyak megdermednek.
E csodára rámerednek.

Betlehemes krumplihéjból,
Koldusétel maradékból,
Éhes gyomor fájdalmából.

Sántikálva közelednek,
Nehéz szívek, beteg fejek,
Tágra nyitott sötétségek.

S míg bámulnak körbeállva,
Csodás fénytől arcot öltnek,
Összefogják kezeiket.

Világosság támadt benned, örülj hát,
Laktasd jól a föld porát.
A fal is egyen szalonnát.