A fal is egyen szalonnát

Éjjel-nappal sötétség,
Vágni lehetne, kopog,
Rátehetnéd a kabátod.

Benne árnyak botladoznak,
Folyvást rosszban sántikálnak,
Egymás szívében vájkálnak.

Zavarodva düllöngélnek, hadonásznak,
Hangtalanul, szájatlanul ordibálnak,
Szemek nélkül könnyet ontnak.

De a kripta barlangjából,
Mint egy kisgyermek álmából,
Szagos istállóból, világosság támad.

Piciny mécses lángra lobban,
S az árnyak megdermednek.
A csodára merednek.

Betlehemes krumplihélyból,
Koldusétel maradékból,
Éhes gyomor fájdalmából.

Sántikálva közelednek,
Nehéz szívek, beteg fejek,
Tágra nyitott sötétségek.

S míg bámulnak ott körbeállva,
Csodás fénytől arcot öltnek,
Összefogják kezeiket.

Világosság benned, örülj hát,
Laktasd jól a föld porát.
A fal is egyen szalonnát.

 

A Te arcod

Óh, a Te arcod
Milyen csodálatos,
A lélegzetem eláll,
A szívem is megáll,
Lelkem belerendül,
Mint ház a földrengésben,
Megszorul az,
Mint szőlő a présben.

Óh, a Te arcod
Oly nagyon fenséges,
Az éjszakában világít,
Sötétségben erősít,
Ragyogását látva
Lelkem lángra lobban,
Mosolyod megsejtve,
Szívem gyorsat dobban.

Óh, a Te arcod
Olyan tisztaságos,
Ajkam kővé dermed,
Szavam belém reked,
Csak egy igazság
Buggyan ki belőlem,
Bűnös vagyok Uram,
Nem méltó a szívem.

Óh, a Te arcod,
Színarany mécses,
Mindent megvilágít,
Bajtól megszabadít,
Bárcsak itt állhatnék

Fénylő arcod előtt,
Nem rejtőznék mindig
Fügebokrok között.

A tücsök és a hangya

Nyárba öltözött a mező,
Zúg a tücsök ceterája,
Arra jár a szorgos hangya,
Fejét mérgesen csóválja.

Dolgozz tücsök, dolgozz,
Mert eltelik a nyár,
Hideg télnek idején,
A lustának mag nem jár.

De a tücsök egyre csak
Vonót húz, meg hegedál,
Örömhírről kornyikál,
S egy más országról fabulál.

A hangya pedig egész nyáron
Gyüjtögetett magának,
Ej, de esztelen e tücsök,
Mondogatta fűnek-fának.

De a tücsök mit törődött,
Egész nyáron nevetett,
Hamar ősz jött fejére,
Míg a mennyről pirregett.

Mikor a tél beköszöne,
Megpihent a dolgos hangya,
Tele van az éléskamra,
Nem korog a vékony gyomra.

Na, most gyere prücsök tücsök,
Most muzsikálj az ajtómnál,
Most mutasd meg tél idején,
Meleg nyárban miben bíztál.

De a tücsök bizony nem jött,
Csak a fagyos szél kint fütyült,
Hangya, hangya, sokra vitted,
De a kamrád csak kiürült.

Tücsök barát Nálam telel,
Hol a kamra nem ürül ki,
Télen elnyeri életét,
Aki nyáron elveszíti.

Hello, hello Xénia

Hello, hello Xénia,
Te divatos dáma, díva,
Platinaszőke a hajad,
Palik dőlnek utánad,
Megy az üzlet, karrier,
Óramárkád Cartier,
Partnered mind menedzser,
Direktor, meg egyéb gájner.
Ajkadon ezüstös rúzs,
Otthonod a Moulen Rouge,
Taxid már csak limuzin,
Reggel pénz az éjjelin.

Hello, hello Xénia,
Ébredj fel te alvó baba.
Nem sejted, hogy általában,
Bűzlik valami Dániában,
Hogy az illog-villogás,
Jövés-menés, csillogás,
Csupa hamis műanyag,
Értéktelen vacak, kacat?
Reklámtenger Las Vegasban,
Út vége a szakadékban,
Ott viszhangzik lezuhanva,
Végzeted iszony-sikolya.

Hello, hello Xénia,
Jó, hogy megálltál egy szóra,
Ha belefáradsz mindezekbe,
Jusson egyszer majd eszedbe,
Hogy valaki szólt már neked,
Halkan megintett már téged.
Emlékezz a kedves szóra,
Megértő, ölelő karra,
Hirdette, hogy van szűk ösvény,
Ahol nincs veszélyes örvény,
Hanem magasba felhúzó,
Fenségesen szép tornádó.

Ha eljön majd a pillanat,

Megútálod ruhádat,
Kinőtt hajad sírva téped,
Falhoz vágod legszebb képed,
Ha pompás sminked elkenődött,
Arcod könnyes lett és gyűrött,
Tudjad, hogy Ő szépre hívott,
Hisz kezdettől terád vágyott.

Ha eljön majd a pillanat,
Megútálod dolgaidat,
Élted álma roncstelep,
Minden útad sárba vezet,
Bankszámlád minuszban rég,
Bőrfoteled villamossszék,
Tudjad, hogy Ő győzni hívott,
Hisz teérted harcot vívott.

Ha eljön majd a pillanat,

Megútálod magadat,
Szívedet már rég nem érted,
Harcaidban sokat vérzett,
Bensőd nyögő romhalmaz,
Mindenütt csak bogáncs, gaz,
Tudjad, hogy Ő szentnek hívott,
Hisz Ő téged kiválasztott.

Fogjuk meg s vigyétek

Ismét rosszul aludtam,
Rémálom az éjszaka,
Kábán, bambán bámulok,
Meg se mozdulnék,
De fel kellene kelni.
Fel kell kelni!...

Gyomorideg hasít
Tőrként ágyékomig.
A tegnap, a holnap,
Az elmúlt évek,
S ami még jön,
A kimondott szavak,
Az elmúlasztott igéretek.
Helyt fogok állni?
Mit lehet tudni...

Egy vigasztaló szó,
Egy sóhaj, vagy egy fohász,
Melengeti szívem,
De nem hordoz,
Terhem nem könnyíti.
Csak egy megoldás van,
Meg kell ragadni...

Megragadni?
Vagy csak kapaszkodni?
Ki tudná megmondani,
Hogy én-e vagy Ő?
Játszom a cireneit,
Holott csimpaszkodó
Potyaútas vagyok.
Fogjuk meg, s vigyétek.
Vigyed Uram, vigyed,
Hiszen gyenge vagyok...

A menyasszony

Íme a menyasszony,
Elbűvöl szépsége,
Hamvas bőre, arca,
Bársony tekintete,
Kecses a járása,
Szökkenő őzike,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony szépsége.

Íme a menyasszony,
Hófehér ruhája,
Dagadó habként
Hullámzik uszálya,
Lehelet fátyla
Ködként száll utána,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony ruhája.

Íme a menyasszony,
Csillog az ékszere,
Keblén és arcán,
Sziporkázik fénye,
Brilliáns karkötő,
Korona a disze,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony ékszere.

Íme a menyasszony,
A Vőlegényt várja,
Mint álmában, karján,
Megy a kápolnába,
E nap egybekelnek,
Örök házasságra,
Óh, míly csodálatos
A menyasszony álma.

Íme a menyasszony,
Szárnyal örömében,
Párja oldalán
Virágszirom özönben,
Sorfal közt vonulnak,
Ünneplők serege,
Óh, míly csodálatos
Az Úrnőnek öröme.





Képmutatás

Meddig lesz még ilyen kormos
Szívem csorbult kandalója?
Csempéje csak alig langyos,
Alig pislákol a lángja.

Mikor vetem meg a lelkem,
Szívem akarva kitépni,
Meggyűlölve énem s éltem,
Mindent, mindent kidobálni?

Meddig még a kárörvendés,
Ha oktalant vigasztalok?
Magam vélt magasságából,
Gyönge fölött páváskodok.

Mikor ábrázolja arcom
Híven benső festményemet,
Mázolva végre az ajkam,
Azt a színt mit kevergetek.

Meddig lesz a parancsoknak
Mutogatott megtartása,
Könyvelés meg értékelés,
Nagy jutalmak elvárása?

Hozok-e én száz gyümölcsöt,
Rest szolgának tartva magam,
Hátsó sorban meghúzódva,
Nem számolva mit arattam?

Mindez bíztos meg is lehet,
Hogyha mécsesben az olaj,
Kandalóm tüze lobogna,
Parazsa nem lenne sóhaj.

Erős lángja duruzsolna,
Tudom honnan kapja hevét,
Mindenek Világossága
Te adod melegét, fényét.

Csak a Tiéd

Tisztíts meg Uram a gonosztól,
S az élet minden zajától,
A világ kevélységétől,
Minden hamis bölcsességtől.

Tedd a szívem értővé,
Tisztává és egyszerüvé,
Hogy fogadhassam be a csodát,
Szentlelkednek ajándékát.

Add meg Uram énnekem,
Hogy a szemem Tiéd legyen,
Csodás dolgaidat lássam,
Értelmemmel fel is fogjam.

Add meg Uram nekem,
Hogy a szájam Tiéd legyen,
Mindenkor hirdethesselek,
Szüntelenül dicsérjelek.

Add meg Uram nekem,
Hogy a fülem Tiéd legyen,
Halljam suttogó hívásod,
Veled élve minden napot.

Add meg Uram nekem,
Hogy a szívem Tiéd legyen,
Ne éljek már önmagamnak,
Csakis Téged szolgáljalak.

Téged dicsőítsen lelkem,
Kegyelmedet adtad nekem,
Irgalamat találtam nálad,
Én nyomorúlt és elfonnyadt.

Nem veted meg a venyigét,
Haszontalan üszkös végét.
Uram, miként áldozhatok?
Megcselekszem akaratod.

Van egy név

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Melyről lemondani nem lehet,
Még akkor se,
Ha a tévét kikapcsolják,
Mert ütött az elalvás órája,
Még akkor se,
Ha a műsornak vége,
Vetve a nyugalom ágya.

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Melyet mindig áldani kell,
Még akkor is,
Ha tűzben sistereg a szív,
Mert ütött a tisztulás órája,
Még akkor is,
Ha fogak vicsorognak,
Mert eljött a számadás napja.

Van egy név,
Mely mindennél drágább,
Mely minden sebre jó,
Mely mindig vigasztaló,
Ha semmid sincsen gazdaggá tesz,
Hontalant is gazdává tesz,
Az éhezőnek enni ad,
Szomjúzónak inni ad,
Fáradt lábat erősíti,
Csüggedt fejet felemeli,
Oly dicsőséges név,
Mely minden könnyet letöröl,
Mindent panaszt eltöröl.

Ha leheleted érzem

Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Hivogató szavadra sasszárnyra kelek,
Játszva körözök, magassan ívelek,
Felhőket borzolva könnyedén lebegek.

Selymes zöld mezők, oly messze lent vagytok,
Lankás domboldalak mögöttem maradtok,
Csodás-félelmetes magas röpülésem,
Furcsán keveredő öröm és félelem.

Amint a rettegés csudámat fojtja,
Lassan szintet veszít hitem szárnyalása,
Hiába próbálok magassan röpülni,
Nincsen már erőm újra emelkedni.

Eleggé küzdök inamszakadtából,
Feszítem hátam s karom a javából,
Csakis leheleted, ami felemelhet,
Segítő kegyelmed adhat erőssséget.

Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Elhagyja a rettegés s a félelem szívemet,
Akkor se néznék vissza, le a földre,
Ha fehérre festené a tejútnak föle.

Nem gondolok többé már a földi gondra,
Nem tekintek többé életre s világra,
Csak fölfelé nézek, egyedül csak Terád,
Vágyódva célzom meg szent trónod jobbját.

Add, hogy szolgád lehessek

Ha a tűzből kiragadtál,
Rettegésből feloldoztál,
Kételyekből kitalálok,
S szerelmedbe kapaszkodok.

Akkor add, hogy szolgád legyek,
Oldaladon tegyek-vegyek,
Veled gyűjtsek és takarjak,
Többé sose tékozoljak.

Ha megadod, hogy munkálkodjak,
Segíts, föl ne fuvalkodjak,
Nehogy énem magasztaljam,
Dicsőséged így meglopjam.

Taníts, hogy ne ragaszkodjak,
Semmibe se kapaszkodjak,
Sehol be ne rendezkedjek,
Életemről feledkezzek.

Szabad legyen céda szívem,
Fürgén szárnyaljon a lelkem,
Rabod legyen egész lényem,
Beléd oltva legyen mélyen.

Ha szeretetben megmaradtam,
Pályámat jól megfutottam,
És a hitet megtartottam,
Végig ébren virrasztottam,

Add, hogy mindent mögém dobjak,
Magaménak ne gondoljak,
Tartsam magam rest szolgának,
Mindenki közt utolsónak.

Milyen a szív

Milyen a szív,
A gondolat hajléka?
Milyen a szobája,
Kincsének tárháza?
Mihez hasonló az,
Ékes épitményhez?
Vagy talán, inkább,
Szennyes árnyékszékhez?

Milyen a gondolat,
Szívnek újszülöttje?
Milyen a párája,
Mit gőzölög földje?
Mihez hasonlít az,
Cédrusfa illathoz?
Vagy talán inkább
Latyakos mocsárhoz?

Hogyan lesz a szívből
Nemes ólomkristály?
Hogyan lesz szobája
Becses gyémánt tartály?
Miként tör fel benne
Bugyogó forrásvíz?
Hogy lehet a kelyhe
Oltárhoz méltó dísz?

Hogyan lesz belőle
Ragyogó palota,
Smaragdtól, gyémánttól,
Sziporkázó fala?
Miként lobban benne,
Ezer fáklya fénye,
Hogy fényesen ragyogjon
Csodás szövétneke?

Tekints a szívemre,
Lásd nyomorúságát,
Ne vesd meg Uram
Tisztátlanságát,
Illesd kegyelemeddel,
Te vagy a Gyógyító,
Kérlek szabadíts meg,
Neved Szabadító.

Meggyűlölöm mindenemet

Meggyűlölöm mindenemet,
S vele együtt a lelkemet,
Nagyravágyó önzésemet,
Biztosított életemet.

Lerombolom minden vágyam,
Homokpartra emelt házam,
Megtagadom büszke éltem,
Összehordott minden kincsem.

Barhogyan is áll, elvetem,
Csupán kártyavárnak nézem,
Bűnbánatom vihara,
Döntsön mindent rakásba.

Bizony, akkor nem kell látnom,
Könnyes szemmel majd sajnálom,
Hogyan dől majd halomba,
Az Igazság szavára.

És ha egyszer újrakezdem,
Házam kősziklára teszem,
Falán nem lesz repedés,
Nem lesz rajta semmi rés.

S ha erőm hozzá nem elég,
Jól tudom, hogy nincs tehetség,
Nem rogyok le reményt vesztve,
Nincs a beteg elfelejtve.

Lesz még torony, erős kőfal,
Gyönyörködök Gaudival,
Ujjongok majd zivatarban,
Megpróbáló áradatban.

Rossz tanítvány

Jegyzeteim hiányosak,
Rég nem jártam kurzusokra,
Holnapután jön a vizsga,
Azt se tudom mi a téma.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentől halovány.

Lapok között keresgélek,
Nyálazom a fejléceket,
Valahogy csak fekészülök,
Bízakodok, reménykedek.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentől halovány.

Folyosón egy diákszoba,
Csúfolkódó rendetlenség,
Vetetlen ágy, gyűrött pokróc,
Asztalfőnél ül a restség.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentől halovány.

Lemaradás rettegése,
Belehasít gyomromba,
Előttem mind jó tanulók,
Miképp állhatnék a sorba.
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentől halovány.

Hogyan legyek jó tanítvány,
Kinek rendes a ruhája,
Tiszta szeme, fésült haja,
Rendületlen bizodalma?
Rossz tanítvány, rossz tanítvány,
Arca szégyentől halovány.

Te vagy az én Tanítóm,
Oly sok mindent kell pótoljak,
Segíts feldúlt szívemet,
Hogy itt mindent rendbe rakjak.
Jó tanítvány, jó tanítvány,
Arca most már nem halovány.

Vedd el az én gyávaságom

Nem élet-halál kérdése,
Lám, ez űgy csak mindennapi,
Miért kell akkor rettegni,
Mint falevél remegni?

Feszült szívem úgy szorong,
Kifacsart a gyomrom már,
Zsibongnak az idegszálak
Míg a lélek tettre vár.

Társként bíztat bent a szándék,
Tervek forognak szívemben,
Így vagy úgy, szájadon fék,
Helyt állsz majd a küzdelemben.

Tenyér izzad titokban,
Gyötrődésnek gyöngyszeme,
Akaratom gáncsolja
A pillanat ravasz csele.

Hogyan űzzem szívembõl
A gyötrődést s az aggodalmat?
Cselekednék szeretettel,
Belét vetve bizodalmat.

Vedd el Uram gyávaságom,
Gyötrődésem Neked adom,
Bízakodva mondom akkor,
Hív beszédet ott a számon.

A nyelv

Lehet gyilkos tőr,
Mellyel hátba döfnek,
Vagy kétélú kard,
Avval rendet tesznek,
Ficánkoló csikó,
Mely mindenkit megrug,
Patak csobogása,
Oly nyugtatóan zúg.

Lehet féktelen bűn,
Mély gödröket ásó,
Lehet pásztor botja
Mely balgákat óvó,
Vagy csaholó kutya
Ha inadba mar,
Angyali mosoly,
Megnyugtat hamar.

Lehet cédrusillat
Lelket lebegtető,
Vagy tán bomló tetem,
Gyomrot émelyitő,
Csepegő sárga méz,
Tejben olvadozva,
Zöld viperaméreg
Vérben felszívódva.

Irgalmazz hát Uram,
Nyelvem zabolázzam,
Torlódó szavaim
Mindig féken tartsam,
Ajkam ha kinyítom,
Csupa áldást szórjon,
Leheletemmel is
Szeretetet áradjon.

Kunyhó

Orditó fenevad kunyhóm ostromolja,
Vérengző medve ajtaját szaggatja,
Rettegve vágódom arcal a földre,
Remegve lapulok magam elrejtve.

A résen kilesve csudámra látom,
Kisdedek játsznak ottkinn a páston,
Űgyet sem vetnek az üvöltő vadra,
Erejét szemlélve kacagnak rajta.

Recseg és ropog, inog a kunyhó,
Ádáz rombolónak ugyan meddig gátló,
Jaj szegény fejemnek, hátha beszakítja,
Darabokra szaggat, csak kerüljek mancsába.

Jön a sok háborgás oktalan szívemre,
Szaggató dűh és gyűlölet keblemre,
Beszakítja ajtaját, mint a téli vihar,
Elfújja mécsesét, kioltja azt hamar.

Miként támasszam meg kunyhómnak ajtatát,
Hogyan erősítsem szakadó deszkáját,
Bűnbánat legyen rá kemény vasborító,
Megbocsátás pedig acél torlaszoló.

Mert fizetetlen számláim előttem állnak,
Csendben ott vádolnak, tonnákat nyomnak,
Mihez kezdek majd, hogyha felkönyveled,
Mi lesz a lelkemmel, hogyha számonkéred.

Milyen jó vagy

Ha megfoghatná piciny elmém,
Milyen nagy a Te jóságod,
Szívem tüstént elpattanna,
Nem bírván a boldogságot.

Mennyi szépet teremtettél,
Milyen csodálatos a Te műved,
Mindezt csupán értünk tetted,
Kiárasztva szereteted.

Néz az ember fel az égre,
Hitetlenül, üres fejjel,
Nem érti, hogy csupán érte
Melegít a nap fényével.

Nem hiszi, hogy minden csillag,
Őrá kacsint le az égbõl,
És a hold is csupán érte,
Mosolyog a sötétségből.

Minden, ami csúszik-mászik,
Szárazon és tenger mélyén,
Mindez értünk nő és nyüzsög,
Kezdettől igen jó lévén.

S ha már mindent megrontottunk,
Magunkat is elveszítve,
Értünk adod önmagadat,
Minden bűnt válladra véve.

Ha megfoghatná piciny elmém,
Milyen nagy a Te jóságod,
Zsákbol raknám palástomat,
S hamúból a koronámat.

Micsoda gyõzelem

Megmentettél egykor áldozatoddal,
Megtartasz ma minket a Te hatalmaddal,
Ha vihar meg szélvész dúl, nem vagy Te benne,
Simogató szellőn jősz ma is csatát nyerve.

Nem törik a fenyő recsegve derékba,
Sem sudár jegenye földből kicsavarva,
A megrepedt nádszál alig tartja magát,
Győzelmet aratsz, de nem roppantod szárát.

A pislákoló lángnak fátyla meg se lebben,
Pihe sóhalyodtól csücske se rebben,
Vigyázva tartod a hunyorgó mécsest,
S talpad alá gyűröd minden ellenséged.

Bizony odakerül minden engedetlen,
Ámulnak majd akkor nagy dicsőségeden,
Kövér sejemréten fogunk mi legelni,
Pásztorunk körül vigan ugrándozni.

Thomas

Thomas, Thomas Ezugwu,
My dearest friend,
From the bottom of my heart,
My love for you I send.

Kézfogásod melegsége,
Szívemet élesztette,
Csendes tóként fénylett,
Tekinteted békéje.

Your smile was so astonishing,
When you said with faith:
God is my assuarance!
You know, I am ashamed.

Lusta elmém mit elképzelt,
Szorgos kézzel megalkottad,
Mit gazdagon átugrottam,
Te szegényen felkaroltad.

You allways glared in my eyes,
Like an obidient lamb,
I strongly hope, I'll meat you,
On Abraham's promised land.

Thomas, Thomas Ezugwu,
Most már becsülnélek,
Sötét arcod mosolyától
Minden szebben fénylett.

Kisértés

Ködös-irtózatos, édes-buja érzés, 
Parázna villanás, alantas gerjedés,
Kígyózó liánként próbál meg átfonni,
Bűnnek mocsarába mélyén berántani.

Borzalom, förtelem s utálat sodrása,
Alávaló mélység kénes fortyogása,
Sárga irigységgel utánam kapkodtok,
Halálnak gödrébe majdhogy lerángattok.

Esztelen, hasztalan, balga tátogtatás,
Féktelenül lobbant súlyos kárhoztatás,
Ravasz támadással lelkem romboljátok,
Boldogságtól, örömtől, békétől elzártok.

Önzések bilincse s világ szeretete,
Lustaság, kényelem érzéketlensége,
Burokba zártok, a rest bénaságba,
Szeretet árad, de nem lépek nyomába.

Én Uram, Királyom, szerelmes Jézusom,
Édes Üdvözitőm, hatalmas Megváltóm,
Tanitóm, Mesterem, Doktorom vagy nékem,
Hozzád esedezem, s megmentesz, hiszem.

Pajzsod alá vonsz az ádáz zivatarban,
Szent Véred fedez szélben és viharban,
Erővel ragadsz ki a szorongattatásból,
Kegyesen megmentesz az oroszlán szájából.

Megmosod a szívem sok régi bűnömből,
Ragyog már a lelkem megváltó erődtől,
Gyógyítja irgalmad minden betegségből,
Dalt zengek naponta nagy szeretetedről.

Kis púpos

Leghátsó sorban, a moziteremben,
Kis púpos üldögél fekete öltönyben,
Fején fehér mirtusz, menyasszonyi fátyol,
Oktalan társaság kacagva gúnyol.

Óh, mily balgák vagytok, ti nem is sejtitek,
Különben iránta tisztelettel lennétek,
Hogy ő miért menyasszony megértenétek,
Ki a Vőlegénye, már nem is kérdeznétek.

Mert a gyerek is tudja, s egyből rávágja,
Ki a Vőlegény, kire szívét bízhatja,
Bizony nem más Ő, a Názáreti Jézus,
Benne reménykedik, bűnös, beteg, koldus.

Láttam sok menyasszonyt vérpiros pamlagon,
Menyegzőre mentek, mint egy karneválon,
Láttam az házaspárt sorfal közt vonulni,
Kedvem támadt nekem is virágot szórni.

Ne búsulj te púpos, hiszek én neked,
Nem felejtlek el, és már mindent értek,
Könnyen meglehet, hogy már férjhezmentél,
Jó lenne bizony, ha értem esedeznél.

Én is féltve őrzöm titkos jegyességem,
Senki sem tudja, miért lángol szívem,
Legbenső szobámban jegygyűrűm csodálom,
Ott hol tartogatom tartalék olajom.

Segíts szeretni

Atyám segíts szeretni,
Te gondot viselsz rám,
Jézus segíts szeretni,
Szenvedél keresztfán,

Lélek segíts szeretni,
Vezetsz vigasztalva,

Uram segíts szeretni,

Mindent veszni hagyva.

Segíts szeretni családom,
De ne annyira, mint Tégedet,
Segíts szeretni barátom,
Nem sajnálva életemet.

Segíts szeretni a szegényt,
Megszegve kenyeremet,
Segíts szeretni beteget,
Átvirasztva éjjelemet.

Segíts szeretni a balgát,
Ne menjen idegeimre,
Segíts szeretni a fukart,
Ne utáljam meg örökre.

Segíts szeretni gazdagot,
Ne fordítsak neki hátat,
Segíts szeretni a szajhát,
Megmutatva jóságodat.

Segíts szeretni a tolvajt,
Újbol neki ajtót nyítni,
Segíts szeretni a korhelyt,
Enyhüléshez vizet adni.

Segíts szeretni a bosszúst,
Megértéssel békítgetni,
Segíts szeretni a kevélyt,
Igazsággal ébresztgetni.

Segíts szeretni az ellent,
Megbocsájtó irgalommal,
Segíts szeretni a gyilkost,
Fogadni őt kitárt karral.

Nem látok

Tudom, tudom édes Jézus,
Se nem látok, se nem hallok,
Hiába mind terelsz engem,
Mint az ökör olyan vagyok.

Bárhogyan is hajtasz egyre,
Kerítesz csipős ostorral,
Nem látom ha vízzel kínálsz,
Elfordulok merev nyakkal.

Mindhiába figyelmeztetsz,
Taszigálsz a pásztorbottal,
Sötét vermet mégsem látok,
Beleesek fényes nappal.

Tudom, tudom édes Jézus,
Vak vagyok én, alig látok,
Minden sűrű ködbe borult,
És én körbe-körbe járok.

De remény van a szívemben,
Ígéreted felidézi,
Mert a vakok látni fognak,
Nem hagyod Te odaveszni.

Megújítom jó szándékom,
Keresem a keskeny útat,
Lehetséges, hiszek benne,
Igaz néked minden szavad.

Látám

Látám a tengert, hallám morajlását,
Temérdek népeknek nyüzsgését-mozgását,
Hömpölygő morajuk dicsőséged zúgja,
Sodródó tömegük nagy hatalmad zsongja.

Látám a hegyet, felhőtépő csúcsát,
Hatalmas királyok zengzetes tanácsát,
Bizonyságtételed mind efölött ragyog,
Törtető üstökük talpad alá nyomod.

Láttam a zöld mezőt virágba borulva,
Szerető szívcsokrot mennyei mámorban,
Közötük trillázik örömódád hangja,
Drága közelséged mindenkinek vágya.

Láttam búzátáblát öltözni aranyba,
Jógazda kezeket csűrbe takarítva,
Ügyes szorgossággal örök terved végzik,
Begyűjtöd a termést az utolsó szálig.

Láttam a várost sürgés-forgásával,
Benső falait rengeteg szobával,
Minden utcasarok szereteted jelzi,
Még a mérföldkő is kegyelmedet méri.

Láttam az embert minden nyomorában,
Magamat gyűlölve, ködben és homályban,
Mocsárban kúsztam, remegve másztam,
Benned bizakodva Tehozzád rohantam.

Minden, mit láttam, szent Neved dicséri,
Atyai jóságod mind híven hirdeti,
Nagybetükkel van oda belevésve,
Sehogy sem ötlik vaksi szemeinkbe.

Hirdetem kegyelmed

Én Uram, én Istenem, dicséret és hála
Áradjon szívemből szerte a világba,
Kiragadtál engem a holtak országából,
Kiemeltél engem a Seol legaljáról.

Zavaros örvényében egyre csak sülyedtem,
Undorral telve, fulladva vergődtem,
Bomladozó hullák pincéje iszonyat,
Lassú nyüzsgésükben sejlik a kárhozat.

Bizony ott voltam, a holtak országában,
Sárgás szennylépatak sötét barlangjában,
Zöldes, rohadt arcok sorjában vonultak,
Vezérük parancsára szótlan masíroztak.

Én Uram, én Istenem, hírdetem jóságod,
Ajkam rebegése járja be e világot,
Kiragadtál engem a gyehenna tüzéből,
Irgalmasan húztál ki romlás legmélyéről.

Láttam a korház leghátsó osztályát,
Hol az intenzív már felhagyja munkáját,
Felszabdalt testférgek dobatnak egymásra,
Rakásban bűzlenek örök borzadásra.

Térdeltem valahol egy tömegsír gödörben,
S míg a föld hullott rám, imádság szívemben,
A Miatyánk perreg, de vajon meddig, meddig?
Tán míg a holtak is emlékük elvesztik?

Én Uram, én Istenem, óh drága Jézusom,
Édes Üdvözitőm, hatalmas Megváltóm,
Kegyelmed megmentett, maradj hát énvelem,
Csak egyszer mond nekem: Te vagy a kedvesem.

Így volt

Tudod, a hegyi beszédért
Szerettem beléd,
Borsódzott a hátam,
S a szívem szegült melléd.

Lelkes baka lettem,
Ki nem állt be csatádba,
S mintha elfelejtettelek,
De nem mondtam le soha.

Ott pihentél valahol,
Piszkos szívem alján,
Tudtam, hogy még egyszer
Sírok Téged hallván.

Újra Téged hallgattalak,
Forró könnyek között,
Sokáig csak beszéltem,
De semmi a szavak mögött.

S úgy lett, ahogy Te előre
Megmondtad, hogy jól figyeljek,
Vihar tombolt, dúlt énbennem,
S a lelki házak romba dőltek.

S újra kezdtünk építeni,
Kemény szikla kőalapra,
Oly nehezen emelkedik
Kemény falak minden sora.

Bajból-bajba bukdácsoltam,
Vakon törtetve előre,
Gáncsok között botladozva,
Zuhantam oly sok verembe.

De Te mindig velem voltál,
Nem hagytál el engem soha,
Szemem egyre nyitogattad,
Tépted a hályogot róla.

Amikor majd elém toppansz,
Légy irgalmas hozzám kérlek,
Ne szégyeníts útaimért,
Fátyol fedezze azt végleg.

Lehet, hogy ez nem mind így volt,
De ennyi, ami elém lebbent,
Hamar papírra vetettem,
Míg a galamb el nem rebbent.

Vágy

Parancsaid tömlőjét
Tetteimmel teletöltsem,
Áldott igéd kincseit
Útamon mind elnyerjem.

Esküvői fényképem
Gyémánt, rubin keretezze,
Két kezemmel díszitsem,
Akaratod teljesítve.

Házam falát emeljem
Gránitból meg márványból,
Gaudiként erősitsem
Szegleteit bazaltból.

Nagyobb legyen az egy háznál,
Legyen több egy palotánál,
Sziklán nyugvó várfalaknál,
Vihar közben minden helyt áll.

Lelkem szobájába teszek
Példás rendet, tisztaságot,
Hófehér falakra veszek
Csodás festmény sorozatot.

Minden bútor díszítése
Pazar módon kifaragva,
Széles pamlag ágyneműje
Patyolatra kivasalva.

Váram kellős közepén,
Bazilikád álljon,
Oltárodnak dícsfényében
Jutalom ragyogjon.

Rettegés

Kenyerem ha másnak adom,
Büszkén nyújtva vétkezem,
Szent igédet olvasva,
Inogok, s ezt szégyellem.

Kezed nyomát megsejtve,
Bizonytalanság fog el,
Igazadat keresve,
Rettegéssel telek el.

Beszédem is olyan silány,
Magam előtt restellem,
Szívemben ha éreznélek,
Játék lenne a küzdelem.

Megmondtad, hogy el ne rejtsem
Talentumod, amit adtál,
Most, hogy forgalomba hoztam,
Hátamban egy fagyos kés áll.

Fogalmam sincs mit tegyek,
Nehogy balgán megbántsalak,
Hisz szeretlek, nemcsak féllek,
Merre lépjek, hogyan járjak.

Egyetlen egy bizodalmam,
Szívem égő szeretete,
Tüzes gömbé gyúrva,
Színed elé repülhetne.

Irgalmadban reménykedek,
Legyűrve a rettegésem,
Megigérted, holtig hiszek,
Munkálom az üdvösségem.

Visszatérés

Mily nehéz volt aznap
Mikor észrevettem,
Hogy nem süt már a nap
Oly fényesen mind régen.
Hogy szorult a gyomrom
A nyugtalanságtól,
Szívem háborgott és sajgott
A boldogtalanságtól.

Mennyi, mennyi borus nap,
Hány áldatlan esztendő,
Míg felbukkan az út,
Mit úgy keres a tévelygő,
Míg belátja a vakságát,
Feje betegségét,
S míg elkezdi a szíve hívni,
Az Úr segítségét.

Szép a langyos napsúgár,

Mely gyöngéden melegít,
S a visszatérés álmával
Vigasztalva boldogít.
Mily szép a patak partja,
Hol a gyermek csatangol,
Szíve ragyogóan tiszta,
Fényjátékban barangol.

Picasso látomása

Oly kemény a lépcső,
Érc a fagyos járda,
Míly édesen kínzó
A kenyérillat pára.

Mosztikás a bajsza,
Dérfestett szakálla,
Ott remeg a szurtos kéz,
Reménykedve várva.

Alig-alig nyöszörög,
Rongyosan ott kucorog,
Nézd, Picasso látomása,
A lábad előtt kuporog.

Körömcipő koppan,
Lengő dagadt szatyrok,
Mindennapi kenyerek
Oly holnapiak vagytok.

A doboz néha csörren,
De inkább hosszan hallgat,
Pedig morzsát kíván,
Nem egy lakodalmat.

Már nem hideg a lépcső,
A járda sem oly kemény,
Beleszenderedve
Vigasztalást remél.

Könyörögj értem is
Ábrahám ölében,
Hisz Lázárral együtt vagy,
Örökös bőségben.

Szűkös szív

Szűkös ez a szív énnékem,
Hogyan tudnálak fogadni?
Kis kamrámnak zúgaiba
Miként tudnál beleférni?

Ha ajándékod egyik csücske,
Felragyog a sötétemben,
Másik fele már kiszorúl,
Nincs elég hely sekrestyémben.

Hát akkor a végtelened,
Mekkora a teljessége?
Hogyan férhet az óceán,
Átmérve egy kis vödörbe?

Szűkös ez a szív énnékem,
Jézusom, nagyobbra vágyok,
Tudod milyen nagy boldogság,
Mikor fényed bennem ragyog.

Gazdagságos tárházadban
Csillog-villog minden kincs,
Ha dicsőséged beragyog,
Annál nagyobb öröm nincs.

De attól tartok nemcsak szűkös,
Hanem piszkos is a szoba,
Bitorlók hadjáratától,
Szennyes padlója meg fala.

Kérlek Uram, segíts nékem,
Tedd méltóvá árva szívem,
Mindennap lakózzál bennem,
Maradj mindörökre velem.

Anyám

Ó Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Nincs egy igaz, tiszta,
Gondolat szívemben,
Nehogy megsértselek,
Rettegés lelkemben.
Sokszor elgondoltam,
Mit is írjak neked,
Tán egy sort, egy verset,
Vagy akár éneket.
De semmi se jött össze,
Bámulok merengve,
Valami nincsen jól,
Kukkints a szívembe.

Ó Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Nem járúltam hozzád
Kellő tisztelettel,
Anyának kijáró
Meleg szeretettel.
Riadtan hátrálok,
Nehogy tekintetem,
Szeretett Testvérem
Anyjára emeljem.
Lelkem köntösét
Oly kérgesnek érzem,
Méltatlanságom
Gyötri a lelkem.

Ó Anyám…
Anyámnak szólítlak,
De nem vagyok méltó,
Hogy elfogadj fiadnak.
Tartóztattam szívem
Tőled értetlenül,
Pedig naponta hívlak
Téged segítségül.
Lebbent a fátylad,
Gondolom haragszol,
Remeg az én szívem
Gondolataimtól.
Látták az angyalok,
És az összes szentek,
Irgalmazzatok,
El ne ítéljetek.


Ó Anyám…
Légy nékem is Anyám,
Bűnösnek, latornak,
Így ahogy vagyok,
Fogadj el fiadnak.
Hadd simuljak hozzád,
Palástodhoz bújjak,
Anyai karodra
Zokogva borúljak.
Engedd, hogy halljam
Vigasztaló szavad,
Mindent egyengető
Bölcs tanácsodat,
Engedd, hogy lássam
Jóságos szemed,
Gyógyítsa a szívem
Kedves tekinteted.

A Szív éneke

Szuroksötét végtelenben,
Ragyog a Szív egymagában,
Fényessége bő köpenyben,
Tündöklése makulátlan.

Benne rejt el minden kincset,
Nem bánkódik magányában,
Szétfeszíti a sötétséget,
Gyönyörködik önmagában.

Határtalan bölcsessége,
Idő nem szab annak gátat,
Tervet szőtt Ő mindörökre,
Senki sincs ki beleláthat.

Az Ige suttog gomolyogva,
Átjárva a Szív bensejét,
Itt a cselekvés órája,
Feszül ropogva a szándék.

Szív születik az egy Szívből,
Világoság világoságból,
Szeretet a szeretetből,
Cselekvés az akaratból.

Így szól a Szív: Legyen munkás!
Legyen ki a parlagot felszántja.
Ki magvetéshez kertet ás,
És a földet megmunkálja.

Sarkán fordul, gyorsan perdül,
Köpenyegét kigombolja,
S amíg ragyogása sirül,
A fényes csillagokat szórja.

Repülnek az izzó szikrák,
Szerelmesen nyitott Szívből,
Bő keblét Ő nem sajnálja,
Kitárja azt öröméből.

Sok száz millió pompás csillag,
Sziporkázva veszi körül,
Rendek szerint sorakoznak,
Szemlét tartva Szíve örül.

Szétküldi, hogy repüljenek
Pusztítsák a sötétséget,
Országot kell építsenek,
Sok-sok trónt, fejedelmséget. 

Csillogjatok csoportokban,
Öltök rátok más-más rendet,
Egy Testnek a tagjaiban
Foglaljátok helyeteket.

Körülnéz az Alkotó,
Míg ők zengik dicsőségét,
Látva, hogy minden de jó,
Kedveli kezének művét.

Kis szikráim, fiaim vagytok,
Hatalmamból van részetek,
Mind éntőlem származtok,
Nem hús-vérből születtetek.

Delejmadár

Delejmadár büszkén felszáll,
Megrendül a föld alatta,
Őt követi minden szempár,
Míg a felhőpaplant fúrja.

Süvölt odafenn a kékben,
Fehér habot hasít csőre,
Pompás szárnya vörös tűzben,
Páváskodva tör az égbe.

Kiérve a síri csendbe,
Nem hagyja el balga vágya,
Száll tovább a mennyezetre,
Rakja fészkét fel a holdra.

Talál ott egy dermedt sarlót,
Belehuppan kőölébe,
Kacagja a porban állót,
Fittyet hány az öreg földre.

Mégsem leli puha helyét,
Bábel tornya magas ormán,
Kívánja az otthon fészkét,
Csalódás árad az arcán.

Visszatérve otthonába,
Oda már a büszkesége,
Erőtlenül kitárt szárnya,
Lebegteti le a vízbe.

Hiúsága mégsem enyhül,
Szövögeti gonosz tervét,
Nicsak, újból ott fenn repül,
Hordva fel egy egész kévét.

Valaki fent számon tartja,
Hányszor zaklatja az eget,
Tizenhárom lett a száma,
Mikor kiáll elébe egy követ.

Haragosan villog szeme,
Összevonja szemöldökét,
Erős ijját kifeszítve,
Célozza a madár szívét.

De kegyelmes a küldetése,
Nem hoz rá halált a nyíla,
Bizonyság e vércse sebe,
Ne maradjon fent a pora.

Surranó nyíl tüzes hegye,
Hetyke szárnyát átalfúrja,
Csepeg sebéből a vére,
S elgyengülve hideg rázza.

Vonszolja erőtlen szárnyát,
S míg a holdat íve fonja,
Delej segíti a dolgát,
És a földre visszadobja.

Felborzolva tollazata,
Ázik pihegve a vízben,
Azon ámul sebét mosva,
Hogyan botlott meg az égben.

Veszedelem

Valahol egy jeges ormon,
Odafent a sziklás csúcson,
Bősz fenevad acsarkodik,
Szemléli a föld sarkait.

Keresi, hogy kit nyelhet el,
Boríthat be köpenyével,
Üvölt telhetetlen torka,
Míg a balgát hívogatja.

Gyere hozzám fel a hegyre,
Forgasd tekinteted körbe,
Nézd micsoda királyságok,
Melyik legyen az országod.

Mindez könnyen tiéd lehet,
Csupán hajts előttem térdet,
Nem lesz soha semmi gondod,
Míg hatalmam jól szolgálod.

Ott a szípadon egy trón áll,
Te lehetsz az ünnepelt sztár,
Kezük majd mind feléd tárják,
Képed tömegek imádják.

Ott egy kiállított kupa,
Gyors pályának koronája,
Elnyerheted dicsőséged,
Fejed fölé emelheted.

Amott még egy királyi szék,
Azt a céget vezethetnéd,
Mindig lesnék óhajodat,
Élvezhetnéd hatalmadat.

És ha ez sem elég neked,
Mérheted a bankjegyeket,
Zsilipeket húzogatnál,
Tetszés szerint vámolhatnál.

Most ha meghajolsz előttem,
És ha leborulva imádsz engem,
Kezed által konkolyt vetek,
Milliók követnek téged.

De sok már az ilyen szolga,
Ki az életet elhagyta,
Széles útat választanak,
Veszedelmes sorsra jutnak.

Ők így bíztatnak kéjelegve,
Ne hallgass a férjedre,
Eredj, keresd meg szerelmed,
Ne vesztegesd az életed.

Csalogatnak mosolyogva,
Ne gondolj már asszonyodra,
Hagyj azonnal csapot-papot,
Használd ki a szabadságod.

Hívnak kacsintva a bankba,
Jógod van egy harapásra,
Ragadd el, hisz kijár neked,
Villámgyors legyen az eszed.

Gúnnyal szítják kemény szíved,
Mosd le vérrel sérelmedet,
Boszúld meg hát, erény ütni,
Hősként fognak ünnepelni.

Noszogatnak példát adva,
Gyűjts aranyat, pénzt halomba,
Ha útadban az atyafi,
Tüstént el kell taposni.

S miután ők így szolgáltak,
A lángban hörgő ámitónak,
Fizetségük elragadják,
Életüket megtalálják.

De hamar ősz jön minden fára,
Árván marad akkor ága,
Zöld bankjegyek mind lehullnak,
Kellenek egy más szolgának.

Válasz a hazafinak

Keze a lobogón, esküszik a hazafi,
Életre-halálra hazáját megvédi,
Azért a földért adja majd életét,
Melyért annyi őse ontotta vérét.

Mondom én neked, egy az én hazám,
Hová letelepszik a vándorló Ábrahám,
Egy a cél, miért nem sajnálom vérem,
Ő adta azt nekem Ki megváltott engem.

Lobogó zászlók közt szavaló hazafi,
Tenger nép tapsolja, vérüket pezsdíti.
Szentül fogadják: Védjük a nemzetet!
Helyreigazitjuk majd a történelmet.

Mondom én neked, hogy egy az én népem,
Mely a zászlós Bárányt követi szépen,
Az időknek sodrába miként szólhatsz bele?
Hisz tudta nélkül még egy veréb se eshet le.

Főhelyen állva ma nagyokat beszél,
Ő most az új vezér, ki jobb lesz a réginél,
Dicső szent jövőre csalogatja népét,
Most aztán legyőzi ősi ellenségét.

Mondom én neked, egy az én vezérem,
Nem űlt fehér lovon, sem királyi széken,
Szamárháton vonul be mindenki szívébe,
Ezért lelkesedek csupán csak Őérte.

Tiéd vagyok

Hegyi beszédeddel szívem megkongattad,
Mint bűvös mágnessel, magadhoz vonzottad,
Azóta Teérted sokmindent megtettem,
De valahogy, mégis, boldogabb nem lettem.

Parancsolatodért hevesen küzdöttem,
Inam szakadtából kőfalat emeltem,
De hiába bírkóztam gyengeségemmel,
Megtelt a két markom vereségemmel.

Fontos volt számomra sokféle tudomány,
Nagy cselekedetek, emberi csinálmány,
Tehozzád mindennek bizony nem sok köze,
Valóban, mint mondtad, távol állsz Te tőle.

Nem ez az igaz út, most már én belátom,
Nem ez a szűk ösvény, őszintén bevallom,
Nem vezet a célba, melyet megmutattál,
Egyedül Te vagy az, ki életet adtál.

Minden vereségnek egy csupán az oka,
Én akartam lenni napjaim ura,
Gyáva voltam tényleg rádbízni magam,
Veled is, meg nem is, volt a benső szavam.

S ha végre-valahára, lelkem Terád bíztam,
Valahol mindig, egy picike rést hagytam,
Ahol majd ha félek, elfuthatok Tőled,
Óh pedig, én bolond, mit érek nélküled?

Semmit érő szavammal átadom a szívem,
Ismét neked adom ronggyá nyűtt életem,
Jöjj édes Jézusom, birtokold teljesen,
Csipetnyi darab se maradjon énnekem.

Illésnek

Térdepelsz a vörös porban,
Szüntelenül, éjjel, nappal,
Csend üvölt a pusztaságban,
Birkózva a forrósággal.

Nem bújhat ki leple alól,
Csupán szíved dobbanása,
Hitet pumpál, szelet csihol,
Zivatar lesz szikrázása.

Felhő legel az ég alján,
Fejét riadtan felkapja,
Borzolódik kócos gyapja,
A szárazságot szimatolja.

Kergült juhként iramodik,
Bárányait összehívja,
Kifosztva az ég sarkait,
Elmenekül messzi tájra.

Recsegés a kő sóhaja,
Néma szikla foga roppan,
A dühös nap tüskéit szórja,
Csak a homok sül boldogan.

Nem fürdik a kőszáli sas,
Kigyó sem síklik a porban,
Csupán a te szikár melled
Feszül vértes akaratban.

És ha félig telik időd,
Izzó szemed felemelve,
Megfordítod benső erőd,
Enyhülésnek szelét kérve.

Megérzik a zsibbadt szelek,
Izgatottan összefutnak,
Felszusszanva fognak kezet,
S felhőnyájért elrohannak.

Kék mezőkön terelgetve,
Kacagják a durcás napot,
Fátylat terítnek szemére,
Nem hagynak egy szabad foltot.

Bárányokból nőtt vad kosok,
Viaskodva összecsapnak,
Bőszen dörgő villámlások,
Szarvaik közt burjánzanak.

Szíved irgalma ha cseppen,
Odabent a mélységedben,
Felhők hada köréd lebben,
Fürödözve könnyeikben.

Mossák teveszőr ruhádat,
Megfésülik csapzott hajad,
Megpuhítják repedt ajkad,
Oltogatják irtó szomjad.

Tüzes szekéren a ruhád,
S felölöd a csillogót,
A Jordán is csak arra várt,
Hogy merithesd a Megváltót.

Szeretlek-e?

Szeretlek-e Uram Téged,
Zengi szívem nagy jóságod?
Hajtom-e eléggé magam,
Építem a Te Országod?

Egyedül csak nagy kegyelmed,
Terelt ki a mély gödörből,
Láttam, hogyan formál kezed,
Eleven húst kőszívemből.

Kiáltom-e háztetőkről,
Milyen nagy a Te irgalmad,
Repesek a szeretettől,
Dícsérvén az igazságod?

Bárcsak minden igen lenne,

Érezve a gyengeségem,

Restségemmel verekedve,

Győzedelmeskedne szívem.

Kérés

Nyíljon meg fülem szavaidra,
Hajoljon nyakam akaratodra,
Lássa meg szemem kívánságod,
Alázzam szívem, mikor hívod.

Napodat mindig megszenteljem,
Házadban örömmel ünnepeljem,
Szolgádat soha meg ne vessem,
Ha te elfogadod, én is szeressem.

Szeretet lakózzék szívemben,
Ragyogjál mindenkor énbennem,
Világítsak Téged szolgálva,
Békesség lépjen a nyomomba.

Add meg az én tetteimet

Hol vannak a tetteim,
Szavaimnak estápjai?
Miért nincsenek mellettem,
Erőt adva támogatni,
Hitem, magas szárnyalásom,
Gyermekkori csodás álmom,
Hogy győzhetném zuhanásom,
Bizakodó bátorságom?

Így, amikor hátranézek,
Sír a lelkem, szívem zokog,
Csupa görönygyeget látok,
Sárban elcsúszott lábnyomot.
Mit mutassak, hogyha kérdi
A kárörvendő gúnyolódó?
Hol van a te fennkölt hited,
Mire volt az neked oly jó?

Uram, növeld hitemet,
S add meg az én tetteimet,
Hogy futásom legvégére,
Nyerjek örök életet.
Kérlek, ne légy kemény bírám,
Inkább kegyes oltalmazóm,
Segíts be a falak mögé,
Segíts bejutni az ajtón.

Állj igyekvő vándor

Állj  igyekvő vándor,
Állj meg egy szóra,
Gondolj egy percet
Utolsó órádra.

Látva poros útad
Taposómalmát,
Járd meg Somlyó hegyét,
Pünkösdi búcsúját.

Szívedbe engeded
Hivogató Nevét,
Bizonyságtételnek
Hazaviszed jelét.

Ekkor rádpillant
A nagy figyelő,
Nyomodba szegődik,
Hazakísér Ő.

Főhelyre állítod,
Bizony rátelepszik,
Áldásnak foszlánya
Mindig rajta nyugszik.

Mikor senki sem lát,
Letérdelsz eléje,
Táruló szívedet
Helyezed ölébe.

És ha ezt megteszed,
Utad már nem sötét,
Vezércsillag vár rád
Mikor jön a vég.

Fohász

Szorosan tereltél,
Magadhoz öleltél,
Egykor engem is
Barátodnak neveztél.

Gyengeségemért
Soha el nem üznél,
Minden sötét verembe
Utánam jönnél.

Sebemet gyógyítod,
Fekélyem ápolod,
Gyöngeségem napestig
Bíztatva karolod.

Gyónás

Homályos erdőben szaladok rémülten,
Iszonyat forgatja tőrét a szívemben,
Sejtelmes árnyak nyújtóznak utánam,
Karmaikkal tépnek rohanásomban.

Mindhiába küzdök világos tisztásra,
Egyre beljebb tévedek a sűrű bozótba,
Erőm elhagy érzem, zokogva lerogyok,
Uram! Uram! - kiáltok - Oly elveszett vagyok!

S mikor a földön már épphogy csak kúszok,
Meglátom a házat, hol egy lámpás pislog,
Lobbanó reményem szárnyat ad énnékem,
Hazaérkeztem, nem kell már rettegnem.

Előtted térdelek, a könnyem úgy csurog,
Szívem rengetege egyre csak suhog,
Szelíden hallgatsz, míg szélcsended árad,
Füled meleg örvény, mely kegyesen bíztat.

S míg az évek szennyét tölcsére elnyeli,
Piszkos ruhámnak is eltünnek foltjai,
Letépett szárnyait láng varja helyére,
Emlékszem rá, mint asszony a szülésre.

Szavaid rebbenő gyémántszitakötők,
Szárnyaik szórják a csillámpor felhőt,
Árad a sűrűben világosságod,
Szakad a sötétség, mint a megszűnt átok.

Csillogó hajnalon megnyílik a vadon,
Tágas gyümölcsösben lélegzek szabadon,
Te állsz egy fa alatt, hófehér köntösben,
Te vagy a kertész, ki kulcsot tart kezében.

Táncolni szeretnék odakint a kertben,
De te még marasztalsz fényességedben,

Eleven kenyeret adsz nekem szentélyből,
Könnyek közt hálálom lángoló szívemből.

S amint az életet magamhoz veszem,
Valaki gyöngéden biztató mögöttem,
Ez itt a pillanat, ragadd meg gyorsan,
Borulj a kezére ajkaddal hálásan.

Mélyen meghajolva csókolom a kezed,
És egy pillanatra összeforrok veled,
Ekkor omló porként rogyok le előtted,
Arccal a kőpadlón látom a nagy eget.

De már nem is kőpadló, hanem kristályfelhő,
Suhan a magasban akár egy repülő,
Végtelen horizont, irdatlan magasban,
Ó kegyes, hatalmas, nem hagysz a porban.

Kinyitom szemem, s dermedten bámulom,
Csókom a sebhelytől ragyogó kézháton,
Minden oly tiszta, mit érzek, mit hiszek,
Velem a nagy Király, kit annyira szeretek.

Egyetlen szavára mindketten lebegünk,
Amikor ránk lehel, Ővele repülünk,
Lám, te a kezedet bámulod ámultan,
Én meg izzó ajkkal mosolygok kábultan.

A létrán

Behúnyom könnyező szemem,
Magamat boldognak hiszem,
Tenyerembe hajtom a fejem,
Lényemet elrejtve érzem.

Sír a szorongó szívem,
Sír a benső sötétségem,
Keblem ma ezer kín tépi,
A kősziklát nehéz bot töri.

Tenyeremnek hajlékában,
Létra nyúlik a homályban,
Sekrestyémben ismert ez már,
Bátorítva énreám vár.

Lefele nézni se merek,
Helyben állni még jobban félek,
Az alsó fok mindig sötétebb,
A felső meg kegyesen fehérebb.

Lélek, lépek, reszketve lépek,
Gyenge karom erőtlen remeg,
Nehezen húzom magamat fel,
Szívem diadalt énekel.

Amint egyre fejebb lépek,
Annál inkább jobban félek,
Félek nehogy visszacsússzak,
Sötét mélybe lezuhanjak.

Vágyva-szorongva remélek,
Egyszer majd csak felérek,
Piszkos ruhám ledobhatom,
S karom feléd kinyújthatom.

Esedezés

Érveltem meg kutattam,
És Terólad szavaltam,
Sokmindent megvitattam,
S nem találtam nyugalmam.

Beszennyeztem szent Neved
Tisztátlan szájammal,
Gondolatommal is,
Pennám hegyével is.

Igédtől felhevültem,
De eleget nem tettem,
Ugyan mit remélhetnék,
Miben kapaszkodhatnék,

Fejem felemelhessem,
Föld porából kivehessem,
Hogy rád merjek tekinteni,
Szívből bocsánatot kérni.

Milyen csodálatos vagy

Hogyan mondhatnám el
Milyen csodálatos vagy,
Miképp festhetném le,
Dicsőséged milyen nagy.

Ki foghatná fel elmével,
Milyen magas a Te trónod,
Hogyan mérhetné a vízcsepp,
Végtelen nagy óceánod.

Ha az ember eléd állna,
Dörgő, zúgó szavaidra,
Arcát temetné a porba,
S elbújna egy egérlyukba.

De ha este letelepszik,
A tűz mellé sirdogálva,
Melléülsz és átkarolod,
Vigasztalod kezét fogva.

Ne keseregj, higgyél, bizzál,
Bűneid megbocsájtattak,
Holnap szavam szerint járjál,
Élet útjára kaptatlak.

Uram, jöjj el énhozzám is,
Ma is várlak, úgy kivánlak,
Fogd a kezem, vigasztalj meg,
Bátorsággal bizakodjak.

Nem voltam ott

Nem mertem a Jordán vizét,
Kifogva mint lefolyt rólad,
Nem csodáltam az ég színét
Szemlélve amikor hasad.

Rabja voltam rút pincének,
Ahol sárgás szennylé csöpög,
Hol a halottak nyüzsögnek,
S dühödten a sötét röhög.

Nem láttam a sarud nyomát,
Kiöntve azt arannyal,
Nem eveztem éjszaka,
Követve lépted csónakkal.

Küzdve úsztam poshadt lében,
Iszonyodtan fürödve,
De égszinkék forrást leltem,
Hol már napfény ragyog be.

Kecmeregtem nehéz sárban,
Ki a napsütötte rétre,
Messziről egy templom hívott,
Tornyával rám integetve.

Nem pihentem vándorként,
Virrasztva a kertben veled,
Nem ítéltek el latorként,
Hogy jobbodra feszítsenek.

Magas falon mesterkedve,
Téglát hordtam peremre,
Megszédültem, s remegve,
Hamar leereszkedtem a földre.

Nem álltam a kereszt alatt,
Megcsókolva vérző lábad,
Nem hallgattam sóhajodat,
Nem sírattam magányodat.

Sötét árnyak ólálkodnak,
S én pajzsod alatt remegek,
Rettegek, hogy kicsalhatnak,
Terád bízom lelkemet.

Van még szeretet a földön

Utcasarkon gyomor korog,
Sovány, kinyújtott kéz remeg,
Csörög a pénz, sűrűn potyog,
Hull zörögve, bőven pereg.

Csípős szélben ott kucorog,
Libabőrös, didereg,
Meleg ruha rápotyog,
Hull űzve a hideget.

Betegágyon megtört szempár,
Erőtlen és mozdulatlan,
Kilincs kézről-kézre jár,
Hull a vigasz lankadatlan.

Rácsok mögött fej horgasztva,
Leejtett kar, reménytelen,
A beszélőben gyurakodva
Hull a biztatás szüntelen.

Nem ismersz, s én nem ismerlek,
Hívlak és te szaladsz rögtön,
Van még jó szív az ég alatt,
Van még szeretet a földön.

Ismersz és én ismerlek,
Te vagy Simon, Veronika,
Látod van még szeretet,
Érzed, szíved ezt dudolja.

Meglátod a verítéket,
Ernyedt vállam, gyengeségem,
Terem még itt szeretet,

Ha felkarolod szenvedésem.