Mily végtelen létrája, egekbe nyúlása,
Ha oszloppá gyűjtenénk mindent bűnt rakásba,
A füstje sem érne fel érdemed nyomába.
Mert leraktál mindent, dicsőséget, hatalmat,
Hogy fiává születhess szeretett szolgádnak,
Leszáltál a mennyből, tüzes füstoszlopból,
Hogy reánk mosolyoghass szerény nyoszojádról.
Erőtlen nyugodtál a Szent Szűznek méhében,
Csendesen pihegtél jászolnak szélében,
Nem jöttél közénk díszes palotába,
Csak egy városszéli pici istállóba.
Megkóstoltad néped kerserű kenyerét,
Verejtékes munkáját, bánatát s örömét,
A kisértést és gonoszt bizony megszenvedted,
Gyengeségünk kelyhét mind kiűritetted.
Csodás tanításod, ahogy befelyezted,
Önszántadból, magad, kezünkbe helyezted,
Hogy gonoszságunk szerint elbánjunk Veled,
Egy bárányrugásnyit sem ellenkezett szíved.
Hagytad, hogy egyszálnyi ruhádtól megfosszunk,
Legalja latroknak sorába számoljunk,
Ártatlan vállaltad bűneink zsoldját,
Diadallá tetted halálod óráját.
Alázatod mélységének magassága,
Végtelen kincsestár oszlopos rakásba,
Adóslevelünket mindenkor kiváltod,
Mindnyájunk bűnét válladon hordozod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése