Megrendül a föld alatta,
Õt követi minden szempár,
Míg a felhõket átfúrja.
Süvölt odafenn az égben,
Fehér habot hasít csõre,
Pompás szárnya vörös tüzben,
Páváskodva tör az ûrbe.
Kiérve a síri csendbe,
Nem hagyja a buta vágya,
Száll tovább a mennyezetbe,
Rakja fészkét fel a Holdra.
Talál ott egy dermedt sarlót,
Belehuppan kõölébe,
Kacagja a porban állót,
Fittyet hány az öreg Földre.
Mégsem leli ott a helyét,
Bábel tornya magas ormán,
Kívánja az otthon fészkét,
Csalódás ül ki az arcán.
Visszatérve otthonába,
Odalesz a büszkesége,
Erõtlenül kitárt szárnya,
Lebegteti le a vízbe.
De hiúsága mégsem enyhül,
Szövögeti gonosz tervét,
Nicsak, újból ott fenn repül,
Hordva fel egy egész kévét.
Valaki fent számon tartja,
Hányszor zaklatja az eget,
Tizenhárom lett a száma,
Mikor kiáll elébe egy követ.
Haragosan villog szeme,
Összevonja szemöldökét,
Erõs ijját megfeszítve,
Célozza a madár szívét.
De kegyelmes a küldetése,
Nem hoz halált kilõtt nyíla,
Bizonyság e vércse sebe,
Ne maradjon fent a pora.
Surranó nyíl tüzes hegye,
Hetyke szárnyát átalfúrja,
Csepeg sebébõl a vére,
S elgyengülve hideg rázza.
Vonszolja a vérzõ szárnyát,
S míg a holdat íve fonja,
Delej segíti a balgát,
És a földre visszadobja.
Viharvert a tollazata,
Fürdik pihegve a vízben,
Azon ámul sebét mosva,
Hogyan botlott meg az égben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése