Hivogató szóra, sasszárnyra kelek,
Játszadozva körözök, magasban ívelek,
Felhõket borzolva, könnyedén lebegek.
Zöldpaplanos mezõk, oly messze lent vagytok,
Lankás domboldalak, mögöttem maradtok,
Csodás-félelmetes tárulkozó röptöm,
Furcsán keveredik félelem meg öröm.
Amint a rettegés örömöm elfolytja,
Lassan szintet veszít hitem suhanása,
Hiába próbálok magasba szárnyalni,
Nincsen már erõm visszaemelkedni.
Eléggé küszködök inamszakadtából,
Feszítem a hátam, s karom a javából,
Csak a leheleted, ami felemelhet,
Csak kegyelmed adhat felsegítõ szelet.
Ha tarkómon érzem forró leheleted,
Elhagyja a rettegés, félelem szívemet,
Akkor se néznék vissza a földre,
Ha fehérre festene a Tejútnak föle.
Nem gondolok többé földi gondra, bajra,
Nem tekintek többé életre, világra,
Csak fölfelé nézek, egyedül Terád,
Vágyodva célzom trónodnak jobbját.
P.
VálaszTörlés