Megrendül a föld alatta,
Őt követi minden szempár,
Míg a felhőpaplant fúrja.
Süvölt odafenn a kékben,
Fehér habot hasít csőre,
Pompás szárnya vörös tűzben,
Páváskodva tör az égbe.
Kiérve a síri csendbe,
Nem hagyja el balga vágya,
Száll tovább a mennyezetre,
Rakja fészkét fel a holdra.
Talál ott egy dermedt sarlót,
Belehuppan kőölébe,
Kacagja a porban állót,
Fittyet hány az öreg földre.
Mégsem leli puha helyét,
Bábel tornya magas ormán,
Kívánja az otthon fészkét,
Csalódás árad az arcán.
Visszatérve otthonába,
Oda már a büszkesége,
Erőtlenül kitárt szárnya,
Lebegteti le a vízbe.
Hiúsága mégsem enyhül,
Szövögeti gonosz tervét,
Nicsak, újból ott fenn repül,
Hordva fel egy egész kévét.
Valaki fent számon tartja,
Hányszor zaklatja az eget,
Tizenhárom lett a száma,
Mikor kiáll elébe egy követ.
Haragosan villog szeme,
Összevonja szemöldökét,
Erős ijját kifeszítve,
Célozza a madár szívét.
De kegyelmes a küldetése,
Nem hoz rá halált a nyíla,
Bizonyság e vércse sebe,
Ne maradjon fent a pora.
Surranó nyíl tüzes hegye,
Hetyke szárnyát átalfúrja,
Csepeg sebéből a vére,
S elgyengülve hideg rázza.
Vonszolja erőtlen szárnyát,
S míg a holdat íve fonja,
Delej segíti a dolgát,
És a földre visszadobja.
Felborzolva tollazata,
Ázik pihegve a vízben,
Azon ámul sebét mosva,
Hogyan botlott meg az égben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése