Így volt

Tudod, a hegyi beszédért
Szerettem beléd,
Borsódzott a hátam,
S a szívem szegült melléd.

Lelkes baka lettem,
Ki nem állt be csatádba,
S mintha elfelejtettelek,
De nem mondtam le soha.

Ott pihentél valahol,
Piszkos szívem alján,
Tudtam, hogy még egyszer
Sírok Téged hallván.

Újra Téged hallgattalak,
Forró könnyek között,
Sokáig csak beszéltem,
De semmi a szavak mögött.

S úgy lett, ahogy Te előre
Megmondtad, hogy jól figyeljek,
Vihar tombolt, dúlt énbennem,
S a lelki házak romba dőltek.

S újra kezdtünk építeni,
Kemény szikla kőalapra,
Oly nehezen emelkedik
Kemény falak minden sora.

Bajból-bajba bukdácsoltam,
Vakon törtetve előre,
Gáncsok között botladozva,
Zuhantam oly sok verembe.

De Te mindig velem voltál,
Nem hagytál el engem soha,
Szemem egyre nyitogattad,
Tépted a hályogot róla.

Amikor majd elém toppansz,
Légy irgalmas hozzám kérlek,
Ne szégyeníts útaimért,
Fátyol fedezze azt végleg.

Lehet, hogy ez nem mind így volt,
De ennyi, ami elém lebbent,
Hamar papírra vetettem,
Míg a galamb el nem rebbent.