Míly végtelen a létrája, egekre nyúlása,
Ha oszloppá gyűjtünk is mindent bűnt rakásba,
A füstje sem érhet fel érdemeid nyomába.
Mert leraktál minden dicsõséget, hatalmat,
Hogy Fia lehessél szeretett szolgádnak,
Leszáltál a mennybõl, tüzes füstoszlopból,
Hogy reánk mosolyoghass szerény nyoszolyádról.
Erõtlen nyugodtál a Szent Szűznek méhében,
Csendesen pihegtél jászolnak szélében,
Nem jöttél közénk díszes palotába,
Csak egy városszéli piciny istállóba.
Megkóstoltad néped kerserû kenyerét,
Verejtékes munkáját, bánatát, s örömét,
A kisértést, s a gonoszt, biza megszenvedted,
Gyengeségünk kelyhét mind kiűritetted.
Csodás tanításod, ahogy befelyezted,
Önszántadból, magad, kezünkbe helyezted,
Hogy gonoszságunk szerint elbánjunk Veled,
Egy bárányrugásnyit sem ellenkezett szíved.
Hagytad, hogy egyszálnyi ruhádtól megfosszunk,
Legalja latroknak sorába számoljunk,
Ártatlan vállaltad bűneink zsoldját,
Diadallá tetted halálod óráját.
Alázatod mélységének magassága,
Végtelen kincs oszlopos rakásban,
Ezrek és milliók adósságát váltod,
Mindnyájunk bűnét válladon hordod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése