Igámat emelted, ki tudja hányszor,
Láttad, hogy elveszve egyre csak kódorgok,
Sötét, sûrû ködben árnyadtan kóválygok.
Céda gondolatom nem szegült nyomodba,
Oktalanul futtam ki a nagyvilágba,
Sohasem hittem volna el magamról,
Senki sem mesélt a tékozló fiúról.
Álom vagy valóság, magamba fordulva,
Lelkem lángok közt, készül lemondásra,
Olvasztott ólom, bûzös fekélyt perzsel,
Megégve, kínokban, tisztulva török fel.
Nem láttam meg, ha nyújtottad a kezed,
Zavaros vizeken ismertem meg Neved,
Sûlyedtem a mélybe, süppedõ mocsárba,
Rád gondolva csúsztam, latyak ingoványba.
Zokogva kínlódtam az ûrt betölteni,
Torkon csurgó vízzel szomjúságot sírni,
Kongó üres szívvel, jobb felé fordultam,
Ösztönöm Feléd vitt, de semmit sem láttam.
Velem voltál akkor is, mikor messze néztem,
Eszemet dicsérve, magamban hittem,
Tégedet, érdekes, mindig odébb tettelek,
Szívemben, komolyan sohase vettelek.
Mivelhogy kezed nem fogtam szorosan,
Bizony megbotlottam, s pénzemet elszórtam,
Intõ ujjad ekkor szigorúan dorgált,
Nem folyt még könnyem, mely valaha úgy fájt.
De ekkor még Tõled nagyon messze járva,
Lassan elindultam, koldusbotra jutva,
Most se volt egyenes lábamnak nyoma,
Kóborlásom mentén csalók hívó szava.
Oly fáradt vagyok, erõm már elhagyott,
Rongyos társ mellettem, az útra lerogyott,
Érte kiáltok ma, magam elfeledve,
Hinné-e a koldus, hogy ezért van szeretve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése