Te aranyszívű János,
Mutasd meg énnékem
Miből van a szíved,
Amiért a Megváltó
Úgy szeretett téged.
Este a tűz mellett
Keblére hajoltál,
Hallhattad a szívét,
Amint értünk dobbant,
Láthattad a szemét,
Amint lángra lobbant.
Bárhová is vonult,
Sosem hagyott téged,
Foghattad a kezét,
Meg is csókolhattad,
Esténként saruját
Meg is oldozhattad.
A kereszten szenvedve
Tereád tekintett,
Fiúként adott
Szenvedő Anyjának,
S Jóanyát hagyott
Az Anyaszentegyháznak.
Búgó-zengő pennát
Adott a kezedbe,
Tenéked juttatta
A jóhírek legszebbjét,
Általad értette
A szeretet lényegét.
Teendőid között,
Ha eszedbe jutok,
Vonj néha engem is
Kinccsel telt kebledre,
Hogy öleljen az Úr
Engem is szívére.
János, János,
Te sastollú János,
Szórd az én lelkem
Minden kincsel tele,
Menyegzőnek napján,
Büszkélkedjek vele.
