Dagadva hullámzik a ragyogó égre,
Kandargó gyökere izmosan vándorol,
Mélyen egy kõsziklát szorosan átkarol.
Duzzadó kérgének sûrûk a ráncai,
Mégis a hegyében gyengék az ágai,
Deres õsz harmatja hiába borítja,
Levelei közt, nem kacag egy alma.
Kishitü kertész csóválja a fejét,
Ez a fa soha sem éri meg termését,
A gyümölcsös földjét hiába foglalja,
Gazdánknak, belõle, nem lesz semmi haszna.
De egy másik jön titkon, hófehér köntösben,
Fejsze helyett kapát, meg ásót hoz kezében,
Tövist vág szorgosan, írtja a bogáncsot,
Újuljon a fa, s nyíljon sok virágot.
Újra itt az õsz, a termés várt órája,
Most már roskad a fa, hajlik koronája,
Aranyalmát pottyant minden rezzenése,
Az egész gyümölcsös meghajol előtte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése