Ájult fiát csókolja kicserepzett ajka,
Libegõ délibáb gyászfátyolt lebegtet,
Dühöngõ testvér bosszútõrt dédelget.
Omlik a szívem, ha az ablakon kinézek,
Tépik fájó keblem, ha közéjük lépek,
Torkomat szorítja tüzes szomjúságuk,
Atyámat szólitja zabolátlan szájuk.
Két testvér tombol a köves utcákon,
Igéret és áldás tucatnyi magjukon,
Jármaik ledobva egymásnak rontanak,
Öldöklõ dühvel vértócsát taposnak.
Nem nézik a törzset melynek hajtásai,
Akinek adattak atyjuk áldásai,
Zúduló kõvekkel csókolgatják egymást,
Úsztatnak nemzetek gyülölködõ váltást.
Rimánkodnak egyre homlokot hajtva,
Nem vésik fejükbe, verik õsi falba,
Eleget hajlongnak a reggeli napnak,
Vallják a Gazdát, kirõl mit sem tudnak.
Égõ, olthatatlan, kemencében lángok,
Borítják a várost sikolytó foltok,
Emésztõ hévben rettenetes szomjuk,
Nem enyhülhet meg, míg áldástalan ajkuk.
P.
VálaszTörlés