Illésnek

Térdepelsz a vörös porban,
Szüntelenül, éjjel, nappal,
Csend üvölt a pusztaságban,
Birkózva a forrósággal.

Nem bújhat ki leple alól,
Csupán szíved dobbanása,
Hitet pumpál, szelet csihol,
Zivatar lesz szikrázása.

Felhõ legel az ég alján,
Fejét riadtan felkapja,
Borzolódik kócos gyapja,
S a szárazságot szimatolja.

Kergült juhként iramodik,
Bárányait összehívja,
Kifosztva az ég sarkait,
Elmenekül messzi tájra.

Recsegés a föld sóhaja,
Néma kövek foga roppan,
A dühös nap tüskéit szórja,
Csak a homok sül boldogan.

Nem fürdik a kõszáli sas,
Kigyó sem síklik a porban,
Csupán a te szikár melled
Feszül vértes akaratban.

Ha betelik félig az idõd,
Izzó szemed felemelve,
Megfordítod bensõ erõd,
Enyhülésnek szelét kérve.

Megérzik a zsibbadt szelek,
Izgatottan összefutnak,
Felszusszanva fognak kezet,
S a felhõ nyájért elrohannak.

Kék mezõkön terelgetve,
Kacagják a durcás napot,
Fátylat terítnek szemére,
Nem hagynak egy szabad foltot.

Bárányokból nõtt vad kosok,
Viaskodva összecsapnak,
Bõszen dörgõ villámlások,
Szarvaik közt burjánzanak.

Szíved irgalma ha cseppen,
Odabent a mélységekben,
Felhõnyáj mind köréd lebben,
Megfürödve könnyeikben.

Mossák teveszõr ruhádat,
Lefésülik csapzott hajad,
Megpuhítják repedt ajkad,
Oltogatják irtó szomjad.

Vár már rád az új gúnyád,
Hogy felöltsed a csillogót,
Mint ahogy a Jordán várt,
Hogy merithesd a Megváltót.